A status praesens megítélésében a két szerző véleménye nem áll távol egymástól. Verdiktjük indoklásában azonban váltakoznak a hasonlóságok és különbségek.
A két korszerűtlen
A rendszerváltás politikai erői - írja Kis János Az összetorlódott idő című esszéjében - két feladattal néztek szembe: létre kellett hozniuk a demokratikus köztársaság intézményeit, és ki kellett (volna) alakítaniuk a pártok és választóközönségük "közti bizalmi viszonyt, amely biztosítja a tisztességes hatalmi verseny folyamatosságát, és egyszersmind korlátok közt tartja a politikai küzdelmeket". Az első feladatot 1989-90-ben sikerült megoldani, bizalmi viszony helyett azonban "hideg polgárháború" jött létre, a harmadik köztársaság ebbe bukott bele. A köztársaságot helyreállító alkotmánynak az alkotmánytisztelő jobboldal és az alkotmánytisztelő baloldal közös műveként kell megszületnie.
A hideg polgárháború keletkezésének okai között Kis János kiemelten foglalkozik a múlttal, a magyar jobboldal és baloldal közt az első világháború vége óta folyó "százéves háború"-val. A jobboldal arculatát az első világháborús vereség, a két forradalom és Trianon formálta. A második világháború után a jobboldal már a kommunista hatalomátvétel előtt is csak korlátozott mozgástérrel rendelkezett, utána pedig semmilyennel. Így alkalma sem volt arra, hogy részese legyen annak a folyamatnak, amely Nyugat-Európa nagy jobboldali pártjait korszerű pártokká formálta. Adenauer vagy De Gaulle pártjával ellentétben a magyar jobboldal elsősorban a két világháború közötti korszak normáihoz, a Horthy-rendszer hagyományához kötődött. A korszerűtlen jobboldallal korszerűtlen, illetve önmagában is kétarcú baloldal állt szemben. Létrejöttekor az MSZP-ben együtt voltak a demokratikus ellenzékkel, majd pedig a liberalizmussal rokonszenvező reformerek, de a piaci reformok, a magángazdaság ellenzői is. Az MSZP tagjai és vezetői személyes életútjuk révén is kötődtek a Kádár-rendszerhez. Amikor színre lépett a szélsőjobboldal, a baloldal "antifasisztaként azonosította önmagát". "Kádár alatt legalább cigányozni és zsidózni nem lehetett" - mondták. "Így aztán a baloldal egyszerre lépett fel a jogállam védelmezőjeként és az önmagát a jog fölé helyező pártállami hatalom apologétájaként." A két antidemokratikus nosztalgia, a Horthy-rendszer felélesztésének vágya, illetve a Kádár-rendszer felélesztésének vágya kizárta, de egyúttal életben is tartotta egymást. A köztársaság válságáért mindkét oldalt felelősség terheli, írja Kis János, de felelősségük nem egyforma: a versengő többpártrendszer ellen csak a jobboldal intézett támadást, és csak a jobboldal vonta kétségbe ellenfele jogát a kormányzáshoz.
A kormányzáshoz való kizárólagos jog feltevése összefügg azzal, hogy a kormányra kerülő jobboldal a Horthy-rendszer szóhasználatát idézve a "keresztény középosztállyal" azonosította magát. A kifejezés azt jelzi: e társadalmi csoport létezésének meghatározó jegye, hogy nem zsidó. A Horthy-rendszer sok egyéb jellegzetessége - a feudális birtokrendszer, a korlátozott választójog, a rendies társadalmi hierarchia - mellett antiszemita rendszer volt, a zsidók társadalmi, majd egyre inkább jogi elkülönítése hozzátartozott önazonosságához, szokásrendjéhez, illemkódexéhez. A rendszerváltás után jelentkező szélsőjobboldal - amelyet sosem választott el szigorú határvonal a mérsékelt jobboldaltól - születése pillanatától antiszemita volt, bár meg szoktak sértődni, ha valaki meghallja a hangos zsidózásukat.
A demokrata munkásőr
Az antiszemita uszítás már az első szabad választás kampányában megkezdődött. Ennek ellenére 1990-ben és 1994-ben egymillióan szavaztak a "zsidó pártnak" bélyegzett SZDSZ-re. Ez a tény húsz év távlatából visszatekintve azt jelzi, hogy a baloldal akkor túlértékelte a szélsőjobboldali veszélyt. 1992 őszén 80 ezer ember tüntetett Csurka szélsőjobboldali szervezkedése ellen. Orvos ismerősöm ment mellettem, hajdani munkásőr, aki az SZDSZ megalakulásakor azt mondta: "Csináljátok csak! Az a lényeg, hogy a stukker nálunk van." A tüntetést a Demokratikus Charta szervezte. Időközben az antiszemitizmus (meg a cigányozó rasszizmus), ha letagadva is, politikaformáló erővé vált. Politikai vélemények, világnézetek változnak, de az etnikai származás nem változik. Ha az etnikai eredet, akár csak "a másik oldal" szemében, csoportképző tényezővé válik, azt megváltoztatni nem lehet. Ezért a százéves háborúnak - vélem, szemben Kis János makacs optimizmusával - jó esetben csak egy nagy társadalmi mozgalom, rosszabb esetben valamilyen súlyos kataklizma vethet véget. Bár nem kizárt, hogy a gyűlölködés akkor is tovább burjánzik, mint a tarack a pázsit alatt.
A víg esztendő című esszéjében, amely válogatott írásai kötetében is olvasható, Kis János így írt: "Az MSZP [1989 őszi megalakulása után] a következő két évtizedben a volt középkáderek hitbizománya maradt: elsőként hozott létre sikeres - több kormányzati cikluson át fennmaradni képes - koalíciót a magángazdaságba átvonult és a politikában megmaradt érdekcsoportok közt az állam útján elosztható pénzek és pozíciók lenyúlására (a mintát aztán a Fidesz vitte tökélyre)." A baloldalon, különösen manapság, szokatlan az a keménység, ahogy Kis János az indokolt különbségtétel ellenére is kimondja, hogy a köztársaság bukásáért Horn, Medgyessy, Gyurcsány is felelősséget visel. Így az alkotmányosság csak az egymással szemben álló, de a jogállam tiszteletében egyetértő erők közös munkájával állítható helyre.
A jobb- és a baloldal szerepének értékelése mellől hiányzik a liberalizmus, azaz az SZDSZ szerepének elemzése. (Az erről szóló elemzést Kis János válogatott művei második kötetére ígéri.) 1994-ben az SZDSZ koalícióra lépett az abszolút többségbe került MSZP-vel, ország-világ előtt befogadván ezzel a szocialistákat a demokratikus pártok családjába, holott azok - mint ezt most Kis János bírálata egyértelműen kimondja - nem határolták el magukat kádárista múltjuktól, ahogy Horn Gyula sem ismerte el soha, hogy 1956-ban a rossz oldalon állt. De magyarázatot kíván az is, miért fogadta el az SZDSZ vezetése, hogy az általa kezdeményezett Demokratikus Charta bármiféle demokratikus felhatalmazás nélkül önálló pártközi politikai szervvé formálja magát, és a demokrácia védelme ürügyén az MSZP és az SZDSZ koalícióját készítse elő. A kérdésnek az ad súlyt, hogy a koalícióval vált véglegessé az addig háromosztatú politikai terep két tömbre szakadása, és kezdődött meg a liberális párt sorvadása.
A jobboldal képviselete
Tölgyessy Péter hat részben közölt helyzetértékelésének végső tanulsága megegyezik a Kis János-íráséval. Változást csupán az hozhat, írja Tölgyessy, ha a politika szereplői felmondják "a kétoldalú szembenállás negyedszázados logikáját". Azt azonban ő sem gondolja, hogy a jelenlegi szereplők képesek erre.
A Tölgyessy-írás hatásának ma is gátat szab, hogy a szerző tíz évig fideszes képviselő volt. Ezt a baloldal nem bocsátja meg neki. Amikor a második Fidesz-győzelem után a rádió új vezetése elfogadhatatlan követelések teljesítéséhez kötötte Tölgyessy igen népszerű politikai elemző műsorának további engedélyezését, a sunyi betiltást nem követte viharos tiltakozás.
A nemzeti és konzervatív szemléletű szavazótábor - figyelmeztette Tölgyessy a közvéleményt háromnegyed évvel az 1994-es vereség bekövetkezte előtt - a várható vereség után sem fog eltűnni. "Kell egy párt, amely az MDF milliós közönségét modernizációs pályára vezeti" - írta a Lesz-e jobbközép pártja a magyar demokráciának? című cikkében (1993). Ebben az időben hasonló gondolatok foglalkoztatták Kis Jánost is: a rendszerváltás során "a folyamat minden szereplője minden válságos helyzetben abból indult ki, hogy létezik egy láthatatlan határvonal, amelyen végzetes hiba volna átlépni" - írta (Rendszerváltástól kormányváltásig, 1993). Gyakorló politikusként Tölgyessy arra törekedett, hogy a széteső, korszerűtlen MDF helyett a Fidesz legyen a jobboldal gyűjtőpártja. Kis János, bár a pártelnökségről már 1991-ben leköszönt, az SZDSZ nagy tekintélyű első elnökeként "a láthatatlan határvonal" átlépésétől próbálta meg visszatartani a liberális pártot. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Fidesz nem korszerű jobboldali pártot épít, hanem a múltban élő jobboldali szavazók igényeinek próbál megfelelni, Tölgyessy Fidesz-képviselő létére cikkek sorozatában bírálta a Fidesz politikáját és személy szerint Orbán Viktort.
Tölgyessy mai Fidesz-bírálata konkrétabb, mint a baloldalé. Jobban érzékeli és érzékelteti a Fidesz-mentalitás otthonosságát a magyar társadalom múltjában és jelenében. "A Fidesz döntéshozói - írja Tölgyessy - jobbára a hagyományos magyar kistelepülések, mezővárosok nézőpontjából tekintenek a világra. (...) Olyan szerzésközpontú helyi társadalmakból jöttek, amelyeket gyakran zárt, klánszerű rokonsági-szomszédsági, összefonódottsági csoportok uralnak, amelyeket századok óta erős akaratú, olykor zsarnoki vezetők mozgatnak. A miniszterelnök legjobban az alulról jövő, sokban a nyolcvanas évek logikája szerint gondolkodó, de minden úton-módon felemelkedni akaró középrétegek vágyaival azonosul." Bár a rendszer a Horthy-korszak külsőségeit támasztja fel, eszményképe egyúttal a kádári aranykor "kisembere", aki kemény munkával, önkizsákmányolással, fifikás szabálykerüléssel meg a személyes és pártkapcsolatai révén jut előre.
Ismerős a képlet: mintha minden újsághírből a Rokonok Béla bácsija, Zsarátnok város porcelánfogú maffiózó polgármestere hunyorítana ránk. A világvárossá fejlődő Budapest és a kisvárosi, vidéki Magyarország birkózása régebbi százévesnél: végigkísérte a magyarországi liberalizmus legszebb évtizedeit a dualizmus korában, de nem ért véget a Kádár-rendszerben sem. Ez a másik ok, amiért a hideg polgárháború lezárása any-nyira reménytelennek tetszik.
A Fidesz gátlástalan lenyúlás-politikája, a lezsírozott közbeszerzések, a kedvezményes földbérletek, a trafikkoncessziók ügye a Fidesz számára politikailag átgondolt elitcsere. A Fidesz a 90-es években új, csekély parlamenti súllyal rendelkező pártként nagyrészt kimaradt az eredeti tőkeosztogatásból: ezt pótolja most fülkeforradalmi jelszavakkal. Nem szemérmeskedik: "A Fidesz számára - írja Tölgyessy - minden meghódított hatalmi ág, de minden megszerzett közbeszerzés vagy akár trafikengedély fontos siker a 'gonosz erőivel' folytatott harcban." Miközben az ország nemcsak Nyugat-Európához, de a visegrádi országokhoz képest is mind jobban lemarad a gazdasági versenyben (ezt az állítást Tölgyessy adatok garmadájával támasztja alá), az Orbán Viktor vezényelte őrségváltás ezreket, a rokonok meg a rokonok rokonai hálózatán át százezreket tesz érdekeltté a Fidesz-hatalom fenntartásában. A kedvezményezettek a gazdaságban, a hatalmi szervezetben, a kultúrában valamennyien tudják, hogy a kormány bukásával mindent elveszíthetnek.
Másodszor megszületni?
Mindennek ellenére a jövő évi választások eredményét - állítja Tölgyessy, akinek választási előrejelzéseit több alkalommal (1994, 1998) igazolták a választási eredmények - jelenleg még nem lehet megjósolni. A választási szabályok átalakítása, amelynek a célja a további Fidesz-kormányzás biztosítása volt, billenékennyé tette a választási rendszert: egy keményen kézben tartott párt vagy pártszövetség csekély többsége is elegendő lehet a jelentős, akár kétharmados győzelemhez. A Fidesz leváltására törekvő ellenzéket azonban jelenleg belső pozícióharcok gyengítik. A két baloldali tömb programjának összefésülése viszonylag könnyen megoldható. A közös listaállítás és a megegyezés a miniszterelnök személyéről nehezebb feladat. Még nehezebb azonban a 106 egyéni választókerület felosztása. Egy eleve megosztott választási koalíció győzelme könnyen végződhet a közös kormányzás idő előtti kudarcával.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Fidesz hosszú távra berendezkedhet. "Az erőteljes igazgatási centralizáció - írja Tölgyessy - (...) eddig nem hozott jó kormányzást." Ebben a struktúrában "bármilyen oppozíció jó eséllyel az egész rendszer ellenzéke lesz". Az egyetlen párt és egyetlen pártvezér hatalmára épített rendszer maga teremt okot ismétlődő ösz-szeütközésekre. "Ez pedig rendszerváltások sorozatát indíthatja el Magyarországon."
Esélyt a változásra azonban csak az adhat, ha "új szereplők és szervezetek sora lép fel jobb- és baloldalon egyformán (...), és felmondja a kétoldalú szembenállás negyedszázados logikáját". Rendszerváltások sorozata - tenném hozzá - aligha lenne kívánatos. Elegendő volna egy rendszerváltás, amely azonban nem a "fülkeforradalom" előtti helyzetet állítaná helyre, hanem az együttműködő ellenfelek "tisztességes hatalmi versenyét", ahogy azt 1989-ben mind a két szerző és e jelen cikk szerzője is elképzelte.
