Kovács Marcell

Amikor Kieran Hebden (alias Four Tet) közel tíz éve a második szólólemezéhez készült csilingelő remix EP-n olyan, akkor még kevéssé ismert arcokat boronált össze, mint Bryan Hollon (vagyis Boom Bip) Ohióból, a kanadai Koushik Ghosh (Koushik) és a szintén kanadai, de akkor már Londonban élő Dan Snaith (Manitoba, később Caribou), remek válogatottat állított össze a kilencvenes évek elektronikus robbanásából sarjadó poszt-mindenféle zenék jövendő nagyjaiból. Na jó, mind a négyüket nagyságnak nevezni talán túlzás. Boom Bip a bemutatkozó lemezén (Seed to Sun, 2002) elővezetett kedvesen brummogó prog-hiphopot azóta sem tudta felülmúlni.

A Szaturnuszról jött, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy amíg itt volt, a világűrből magával hozott kozmikus szabadság érzését a zene nyelvén keresztül átadta a sápadt földlakóknak. Sun Ra szabad zenéje korunk igazi csodáinak egyike. Dzsessz is, meg nem is. Tánczene is, meg nem is. Törzsi zene is, meg nem is. Punk-rock is, meg nem is. Szilaj, felkavaró, csupa élet kavalkádja a hangoknak. 1993-ban hagyta el a Földet, de zenekara töretlen lendülettel muzsikál tovább. Vezetőjük, Marshall Allen szinte a kezdetektől Sun Ra társa volt, és a fél évszázados múltra visszatekintő Arkestra az ő irányítása alatt is hengerel. Persze ez már egy másik zenekar. Kevésbé vakmerő és megveszekedett. Szvingesebb, könnyedebb. Szórakoztatóbb, a kifejezés hagyományos értelmében. A színes, csillogó ruhákba bújt bácsik döbbenetes energiával fújják. Mindenki vigyorog. Egyikük hirtelen breakbemutatót rögtönöz a színpad előtt. A kongák hangja felveri a dzsungelt. Marshall Allen félreteszi a szaxofont, és bizarr fúvós szintetizátorával küld jeleket mesterének a világűrbe. A Földön minden oké. Vagy legalábbis nincs még minden veszve.

A washingtoni Phil Elverum The Microphones nevű zenekarával elkészítette az elmúlt évtized egyik alaplemezét (Glow pt. 2, 2001), majd a projekt nevét Mount Eerie-re változtatta, saját kiadót alapított, és egy telet Norvégiában töltött magányosan az erdőben. Sok év és sok lemez után a tavalyi Wind's Poem újra kiemelkedő munka, a Mount Eerie talán legjobbja. Elverum a legkifejezőbb, legpontosabb formában fogalmazza meg rajta bánatos mondanivalóját a black metal kakofón pátoszától a csendes altatódalig húzódó hangulati palettán. Az intim gitárzaj mestere múlt pénteken a budapesti Toldi mozi közönségének élőben is bizonyította tehetségét. A koncert előtt beszélgettünk vele.

Saját megfigyelés, de biztosan van erre vonatkozó tudományos irodalom is. Arról a művészet történetén végigtekintve örök igazságként szembeötlő tapasztalatról van szó, miszerint jelentős művészi produktum létrehozásához elengedhetetlen az alkotó részéről bizonyos fokú korlátoltság, vagy ha ez így erős, nevezhetjük egészséges szűklátókörűségnek is. Gondoljunk a Ramonesra, a Velvet Undergroundra vagy a Wu-Tang Clanre. Csupa deviáns belső világ, sajátos, egyedi, a környezetre fittyet hányó figurák. Beugrik egy Kevin Shields-interjú, amiben korunk e megkérdőjelezhetetlen tekintélye döbbenetes tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot saját szakterületén, miközben szenzációs meglátásai vannak a zenéről általános értelemben. Mert nagy dolgok csak szűkös zugok félhomályában születhetnek meg, a világtól elzártan, tudomást sem véve arról, hogy éppen milyen évszak van.

Az ezredforduló tájékán készített három melodikus albumához Jim O'Rourke filmektől kölcsönzött címet. Következetesen járt el, a Bad Timing, az Eureka és az Insignificance három egymást követő Nicolas Roeg-mű címét viseli a nyolcvanas évekből. Így állhatott elő az a jópofa helyzet, hogy amikor Shinji Aoyama japán filmrendező O'Rourke lemezétől ihletve Eurekának nevezte el később számos díjjal jutalmazott, szótlan-mozdulatlan túszdrámáját, az utalások alig kibogozható szövevényében voltaképpen Roeg filmje előtt emelt kalapot.

Bobby Liebling a legendás Pentagram énekeseként a hetvenes évek óta meghatározó figurája az amerikai hard rocknak. Éjsötét ősmetál zenéje a mai napig hivatkozási alap és inspiráció sokak számára. Súlyos drogproblémái miatt Liebling ritkán adott ki lemezt, és keveset koncertezett, Európában sohasem járt még. A Trouble-lal közös turnéján azonban gyógyultan és kicsattanó formában üdvözölhettük. Kisszámú, ám annál lelkesebb közönségének nem mindennapi produkcióval kedveskedett. A kabaré és a fekete mise e bizarr keverékében Liebling őrült dervisként bűvölte rajongóit, kigúvadt szemmel szuggerált, vad eksztázisban nyalogatta a gitárt, meghágta a hangfalat. A múlt szerdai koncert előtt beszélgettünk a Dieselben.

"Tudod, úgy volt, hogy Stiv meg én kettesben leszünk, de aztán ott volt a szobában Jimmy Zero, én pedig megkérdeztem: A barátoddal is le kell feküdnöm? Mire Stiv: Nem, de borotválhatunk egy horogkeresztet a fanszőrzetedbe?" A menyétképű Stiv Bators, a Dead Boys énekese az egyik főszereplője ennek az egyszerre mulatságos és megrázóan drámai interjúkötetnek, amelyben a New York-i őspunk színtér közel száz résztvevője mesél a legendás időkről. A Velvet Underground, a New York Dolls, a Ramones, Patti Smith, Richard Hell és a többiek új fejezetet kezdtek a rockzene történetében, de ez a könyv nem a véghezvitt kulturális forradalomról és az örök érvényű lemezekről szól, hanem a hétköznapok valóságáról, vagy még inkább a hétköznap éjszakákéról. Arról, hogy ki kivel szexelt, kivel szúrt, és hogy ki szúrta le. Képtelenebbnél képtelenebb sztorik követik egymást, de

A Torontóban élő, de átmenetileg Berlinben állomásozó Aidan Baker a kísérleti gitárzene élharcosa. A gitárhangokból szőtt sűrű zajfüggöny a szakterülete, sok-sok lemezén ebből kínál mindig izgalmas ízelítőt. Legismertebb, Nadja nevű formációjával múlt héten adott koncertet a budapesti Ciprusban. Élete párjával, Leah Buckareff basszusgitárossal duóban fürdették meg csengő-bongó hangmasszájukban a kisszámú, ám annál lelkesebb hallgatóságot. A csendes, mosolygós zenészt a koncert előtt kérdeztük.

Három akkordot bárki meg tud tanulni. De minek az a három, ha egy is elég. A drone, az egyetlen hosszan kitartott hangot lebegtető-remegtető morajzene napjaink punk-rockja. A zajzene egyszemélyes hálószoba-zenekarai ezzel a monoton gerjedéssel lármázzák tele az undergroundot. A vibráló zúgástól bezsongott fiatal zenészek lázas igyekezettel adják ki az újabb és újabb felvételeket tartalmazó CD-R-eket, amiket kisszámú közönségük nagy-nagy türelemmel hallgat. Milyen faja számot hallottam! Ha van háromnegyed órád, megmutatom.

A Holland Kulturális Fesztivál vendégeként látogatott Budapestre a legkivált rockzenészek portréfotósaként és videoklip-rendezőként ismert Anton Corbijn (fotói július 5-ig a Ludwig Múzeumban láthatók). Corbijn első nagyjátékfilmjét, a Controlt ugyan már tavaly bemutatták a hazai mozik, a közönségtalálkozóval egybekötött múlt csütörtöki vetítésére mégis zsúfolásig megtelt az A38 nagyterme. Amíg pergett a film, mi az étteremben faggattuk a nyolcvanas-kilencvenes évek vizuális kultúrájának egyik kulcsfiguráját, aki a fotósoktól azt kérte, ne fényképezzék az interjúk alatt.