Három akkordot bárki meg tud tanulni. De minek az a három, ha egy is elég. A drone, az egyetlen hosszan kitartott hangot lebegtető-remegtető morajzene napjaink punk-rockja. A zajzene egyszemélyes hálószoba-zenekarai ezzel a monoton gerjedéssel lármázzák tele az undergroundot. A vibráló zúgástól bezsongott fiatal zenészek lázas igyekezettel adják ki az újabb és újabb felvételeket tartalmazó CD-R-eket, amiket kisszámú közönségük nagy-nagy türelemmel hallgat. Milyen faja számot hallottam! Ha van háromnegyed órád, megmutatom.
De tényleg, van olyan emberszabású, aki otthon ezt füleli? A moraj keleti eredetű rituális zene, a hatvanas években La Monte Young többórás koncertjei révén vetette meg a lábát a keleti ínyencségekre akkoriban igencsak fogékony haladó nyugati kultúrában. A műfaj legújabb kori sztárja, a nevét egy őskori gitárerősítő-márkától kölcsönző SUNN O))) duója őrzi ezt a rituális jelleget, happeningszerű koncertjeik a csuhában fellépő zenészekkel, a mindent elborító füsttel és a gyomorban visszhangzó, monoton gitárrobajjal a villanygitár szentségét ünneplő bizarr fekete misék. Lehetnek azonban bármilyen lehengerlők is élőben, otthon azért ritkán hallgat az ember ilyesmit. Jól menő lemezeik sikerében a borító szemet gyönyörködtető dizájnjának alighanem legalább akkora szerepe van, mint a tartalomnak. Legalábbis így volt ez mostanáig.
A SUNN O))) előző lemeze, a lidércnyomásos Black One a black metal jegyében fogant. Nem konkrét zenei képleteket vettek át (habár az egyik gitárlassulás állítólag egy szélvészgyors Immortal-dal feldolgozása), hanem a síron túli hangulatot. Sikerrel. A Monoliths ugyanezt teszi a hatvanas-hetvenes évek dzsesszével. Miles Davis és Alice Coltrane szellemét idézik meg a címek. Egyértelmű zenei utalásokról ezúttal sem beszélhetünk, a zene újszerű nyitottsága azonban a dzsesszből jön. Minden eddiginél lazább, áttetszőbb a zene szövete, akkor is, ha a szűz fül számára ez még mindig repülőgép-turbinának hat. A közreműködők nagy száma is a nyitottságot jelzi. A vendégek mindig is nagy szerepet játszottak a SUNN O))) zenéjében, a hangszereknek ez a sokfélesége azonban meghökkentő. Vannak rézfúvósok, vonósok, de még egy komplett női kórus is. A Monoliths legfontosabb közreműködője azonban Csihar Attila, aki már korábban is énekelt a SUNN O)))-nal, de most minden korábbinál fajsúlyosabb a jelenléte. Csihar, a nemzetközi black metal színtér karizmatikus figurája a négy hosszú tételből háromban is kántál, dörmög és morog, de ő a felelős a szövegekért is.
A nyitó Aghartha ugyan címében Miles Davis elvadult koncertlemezére utal, de csak témájában rokon vele. Csihar a Davist is izgató föld alatti városról dörmög a gitárok zúgásánál is mélyebb hangon. Produkciója félúton van a templomi liturgia és egy bizarr Lugosi Béla-szónoklat között. A Davis Little Churchére kacsintó Big Churchben aztán a női kórus egy kortárs opera modorában ismételgeti a szótagokra tördelt megszentségteleníthetetlenkedéseitekért kifejezést, a magyar fül számára különösen szokatlan hatással. A lemez legerősebb, harmadik tételében Csihar zord, lovecrafti monológja az égből alászálló, tűzokádó valamiről magyarul zúg, miközben a gitárzaj mellé harsonák társulnak és teszik még áthatóbbá az apokaliptikus hangulatot. De a legnagyobb meglepetés a végére marad. A feloldozást hozó Alice című instrumentális záródarab egy szomorkás, westernízű gitármelódiával nyit, majd behoz egy Alice Coltrane-re emlékező, csilingelő hárfaszólamot, hogy végül búbánatos harsonaszólóban teljesedjék ki. Az élmény katartikus.
Southern Lord/Neon Music, 2009
