Kovács Marcell

Április 18-án a Gödör Klubban rendezik meg az 5. Magyar Képregényfesztivált. Ennek apropóján Futaki Attilával beszélgettünk, akinek Nikolényi Gergely szövegéhez festett fotórealista pszichohorrorja, a Spirál (a fesztiválon átadandó Alfabéta-díj "kép-regény" kategóriájának egyik jelöltje) az elmúlt évek legnagyobb hazai eredménye a képregény műfajában.

Meghalt a black metal, éljen a... hmm... a filmzenés betétekkel tűzdelt, tisztán csengő női énekhanggal díszített, vadul ökotudatos poszt-black metal! A kilencvenes évek legkülönösebb underground jelenségét a mértékadó zenei sajtó sohasem vette komolyan, képviselőit hullamázas képpel csörömpölő fiatalkorú bűnözőkként könyvelte el, az undergroundot maguk mögött hagyó, kommersz hangzású sikerzenekarokat pedig egy múló tinihóbort olcsó kiszolgálóinak tekintette. Belterjessége és radikalizmusa révén azonban a black metal az elmúlt években a megalkuvásmentesség szinonimája lett, megkerülhetetlen fogalom a szélsőséges zenei megnyilvánulások témájában. A Sunn O))) gitárzaj-kollektívája black metal énekesekkel dolgozik (és az e havi WIRE címlapján virít), a divatdiktátor Vice magazin tavaly flancos black metal fotóalbumot jelentetett meg, az Iran néven az évtized elejének legjobb indie-zaj-pop lemezeit kiadó Aaron Aites a műfaj norvég aranykoráról forgatott dokumentumfilmet, divatos lemezkiadók, mint a Southern Lord, a Hydra Head, az Aurora Borealis vagy a Profound Lore black metal lemezeket adnak ki, és így a magukra valamit is adó sajtótermékek lemezkritikai rovataikat a black metal körül kapirgáló eszmefuttatásokkal töltik meg. Mint amilyen ez is.

A borítókép mindig is kiemelt fontossággal bírt Morrissey számára, lemezei azonnal felismerhető, egységes esztétikát képviselnek látványban is, már a kezdetek óta. A Smiths idején ismert és kevésbé ismert személyiségek fekete-fehér fotóit választotta, szólóban azután némileg módosult a koncepció, szinte minden lemezről Morrissey arca néz vissza, és tekintve a sorlemezek, a válogatások és gyakran több változatban is kiadott kislemezek tetemes mennyiségét, ez lassacskán egy múzeumra való Morrissey-portrét jelent. Kovács Marcell

A legcsodálatosabb hangszer, szokták mondani az énekhangról, és Antony Hegartyt hallgatva nehéz lenne vitatkozni velük. Fátyolosan búgó, rezgő-remegő hangja szokatlan, sőt bizarr, mégsem idegen. Meghitt és érzékeny, ott bujkál benne Nina Simone és Marc Almond is, egyszerre férfi- és női hang. Kovács Marcell

A lelkünk előbányászására buzdít címével az Oasis új, hetedik albuma. A zenekarra vetítve ez valamiféle megtisztulási törekvést sugall, lelki megújulást, azt a gyökerekig visszaásó és onnan újrakezdő szándékot, amit a régóta futó zenekarok a karrier második szakaszában (leszálló ágában?) szívesen megfogalmaznak magukban, valószínűleg őszinte megújulási vágytól hajtva - meg persze a pár évente rendszeresen érkező lemezeket bágyadt beletörődéssel fogadó publikumot is felrázandó. Kovács Marcell

1984. augusztus 17-e nagy nap volt a Magyar Népköztársaság unalmas életében: a Budapest Sportcsarnok parkolójában húszezres tömeg előtt zajos sikerű koncertet adott az Iron Maiden, és ezzel hivatalosan is megérkezett kis hazánkba a heavy metal. A szenzációszámba menő fellépést hamar követték a többiek, jött a Motörhead, majd a Saxon, és később egyre többen. Amikor 1988-ban egy háromnapos fesztiválon Budapesten játszott a Maiden (immár harmadszor), a Metallica és a Kiss, a folyamat lezárult, a heavy metal leigázta a magyar fiatalságot. A farmerdzsekik Rolling Stones és Piramis feliratait Judas Priestre és Pokolgépre javították gondos rockerkezek, az utcákon elszaporodtak a riasztó zenekaros emblémával díszített fekete pólók, a szórványosan előforduló maszek lemezboltok kirakatából csuklyás hóhérok és vicsorgó farkasemberek szemeztek a járókelőkkel. "Az egész falu metalista" - nyilatkozott egy harcostárs az elhíresült riportfilmben, és a megállapítás kis túlzással az egész országra igaz volt. A magyar fiatalok szívében a metál lángja lobogott, és hogy ez így alakult, abban a Maidennek elévülhetetlen érdemei voltak.

Henry Rollinsnak kitüntetett helye van a magyar rockerszívben. A nyolcvanas évek második felétől kezdve számos alkalommal fordult meg nálunk, a hazai szaksajtó legéberebb szerzői lelkes hangú írásokban méltatták zsenijét, sőt Life Time című kiemelkedő albuma annak idején magyar kiadásban is megjelent. Irodalmi munkásságát azonban jobbára csak hírből ismerjük, a Black Flag énekeseként eltöltött legendás éveit pedig csak az azóta klasszikussá vált lemezek alapján. A Punk a platón mindkét tekintetben hiánypótló, Rollins nyolcvanegy és nyolcvanhat között írt naplója nemcsak lebilincselő tudósítás az amerikai punk-hardcore szubkultúra legmélyebb bugyraiból, de egy betegesen szorongó, a frusztrációi elől öngyilkos színpadi tombolásba menekülő személyiség megrázó erejű bemutatkozása is.

Ezek a legszebb évei, énekli David Coverdale a Whitesnake új lemezének nyitó számában, és nem röhögi el magát. De a hallgató is legfeljebb csak mosolyog, mert a hatvan felé közeledő egykori rockisten tényleg meggyőző, és aktuális fegyvertársa, Doug Aldrich gitáros masszív riffjei további nyomatékot adnak a szavainak. Mintha elirigyelték volna az Ozzy mellett döngető Zakk Wylde szőrös, mosdatlan gitárhangzását, Aldrich meglepően keményen penget, a nyers megszólalás alig emlékeztet a zenekar fénykorának lakkozott popmetáljára, bár a kéjesen sustorgó lírait azért nem sikerült megspórolni.

Mintha kötőtűvel bökdösnék a fülemet, úgy kalapál a dobgép a Boris új lemezének elején. Az emberben megfagy a vér: csak nem a militáns szado-mazo technó világába tettek most kirándulást a kísérletező kedvű japán zajrockerek? Szerencsére (vagy sajnos?) ilyesmi nem történt, azonban a meglepetéseknek még nincs vége.

Ha a lemezeket is elveszik, mi marad akkor nekünk? Rémesek a kilátások. Válságban a zeneipar, a befektetők kivonulnak, a sztárok siránkoznak, a lemezboltok lehúzzák a redőnyt. Az internet az első számú felelős és a könnyen kezelhető tömörített hangfájlok. Pedig az mp3-nak elvileg örülnünk kéne. Nem kell idealista kiberhippinek lenni ahhoz, hogy az ember belássa, mekkora eredmény, hogy a zene megszabadult az otromba, múlt századi hanghordozók béklyóitól, és digitális jelként szabadon terjedhet a világháló labirintusában, a kodályi gondolat jegyében mindenki számára elérhetően. Mégsem örülünk. És nem csak azért, mert a kedvenc zenéinket nézegetni, simogatni, dédelgetni is akarjuk. Az igazi probléma az, hogy az mp3 kereskedelmi egysége a szám (dal, tétel), és ez előbb-utóbb az albumformátum halálához vezet.

Felaprították, eltüzelték, a hamuját széthordta a szél - többször is megesett ez a villanygitárral az elmúlt évtizedekben, de az valahogy mindig feltámadt, úgy tűnik, elpusztíthatatlan. Manapság nem áll rosszul a szénája, a legnépszerűbb műfajok, a metalcore, az emo, az indie mind gitáros zenék, de az új hangzásokkal kísérletezők is szívesen nyúlnak a laptop helyett (vagy mellett) a gitárhoz. Az izgalmas gitárzenék frontján a súlyos és egyhangú (szó szerint) gitármoraj (drone), a melodikus riffekből szőtt fátyolos zajfüggöny (a fapofa előadás miatt shoegaze), valamint a pszichedelikus rock, a folk és a free jazz ösztönösségét ötvöző neoprimitív gitárimprovizáció, illetve ezek mindenféle kombinációi jelentik a fő csapásirányokat.

Egy szokványos hiphopbulin meghökkentő lehet a Pándi-Keszei-Halmos-Prell-kvartett fellépése, de a két dobra, gitárra és laptopzajra hangszerelt energiakitörések Dälekék előtt múlt pénteken egyáltalán nem hatottak idegenül. A kísérletező kedvű amerikai hiphopduó, MC Dälek és állandó társa, a producer Oktopus most gitárossal és billentyűssel kiegészülve érkezett hozzánk.