A Szaturnuszról jött, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy amíg itt volt, a világűrből magával hozott kozmikus szabadság érzését a zene nyelvén keresztül átadta a sápadt földlakóknak. Sun Ra szabad zenéje korunk igazi csodáinak egyike. Dzsessz is, meg nem is. Tánczene is, meg nem is. Törzsi zene is, meg nem is. Punk-rock is, meg nem is. Szilaj, felkavaró, csupa élet kavalkádja a hangoknak. 1993-ban hagyta el a Földet, de zenekara töretlen lendülettel muzsikál tovább. Vezetőjük, Marshall Allen szinte a kezdetektől Sun Ra társa volt, és a fél évszázados múltra visszatekintő Arkestra az ő irányítása alatt is hengerel. Persze ez már egy másik zenekar. Kevésbé vakmerő és megveszekedett. Szvingesebb, könnyedebb. Szórakoztatóbb, a kifejezés hagyományos értelmében. A színes, csillogó ruhákba bújt bácsik döbbenetes energiával fújják. Mindenki vigyorog. Egyikük hirtelen breakbemutatót rögtönöz a színpad előtt. A kongák hangja felveri a dzsungelt. Marshall Allen félreteszi a szaxofont, és bizarr fúvós szintetizátorával küld jeleket mesterének a világűrbe. A Földön minden oké. Vagy legalábbis nincs még minden veszve.
*
Magyar Narancs: Sűrű a tavaszi menetrendjük. Amerikában kezdték az idei fellépéseket, most Európa van soron, azután visszatérnek az Államokba, és utána ismét Európa következik.
Marshall Allen: Igen, átrepüljük párszor az óceánt. Nagyon szeretem a tavaszi koncerteket. A tavasz és a nyár a kedvenc évszakom ebben a tekintetben. De bármikor szívesen játszom. A koncertezés a véremben van. Tizennyolc éves korom óta csinálom, és a következő hónapban leszek nyolcvanhat. Ki lehet számolni, hány éve vagyok színpadon. Rengeteg lemezt adtunk ki a zenekarral még Sun Ra idejében. Most már csak elvétve jelenik meg lemezünk, de a koncertezést folytatjuk rendületlenül.
MN: A zenekar korábban híres volt a mindent dokumentálni akaró igyekezetéről. A hangminőségre kevésbé voltak érzékenyek, az volt a fontos, hogy egy-egy tételt minél több változatban felvegyenek. Már nem érdekli a pillanat megörökítése?
MA: Folyamatosan születnek bennem a dallamok. De már nem adom ki őket lemezen. Két vagy három lemezt adtunk csak ki, amióta én vezetem az Arkestrát. Pedig úgy száz szerzeményem gyűlt már össze, jó néhány lemezre elegendő anyag. Talán egyszer felvesszük ezeket is.
MN: Kivételes tehetségű szaxofonosnak tartják, mégis alig játszik szólóban. Mi vonzza a zenekari játékban?
MA: A harmóniák. Jó érzés az áramló zene részének lenni. Hozzájárulni a hangzás egészéhez. Szeretek együtt játszani a többiekkel. Vannak remek szólisták. Én mindig inkább csapatjátékos voltam. A fúvósszekció egyik tagja. Ez a big band-hagyomány. A húszas-harmincas évek nagyzenekarainak hagyománya. Amikor a zenekar minden tagja együtt szólalt meg. Nem a szólisták határozták meg a hangzást, hanem mindenki együtt. Ez az én igazi terepem. A sűrű, vastag nagyzenekari hangzás.
MN: Mennyire nehéz irányítani egy ilyen népes zenekart?
MA: A mi zenénk nagy odafigyelést igényel. Más, kötöttebb zenét játszó zenekaroknál talán egyszerűbb a helyzet. A mi zenénk mindig más. Ezért ha felemelem a kezem, az is mást jelent ma, mint amit tegnap jelentett. Minden a pillanat rezgéseitől függ. Követni kell a zene áramlását. Nagyon oda kell figyelni. Ha valaki belefeledkezik a saját játékába, nem tudom irányítani. De ha mindenki ráhangolódik a közös rezgésekre, akkor megy a dolog. Jól ismerjük egymást. Tudom, hogy mire számíthatok, mert minden társamat jól ismerem. Egy bariton, két tenor és két alt szaxofonos. Egy pozanos és két trombitás. Egy dobos, egy perkás, egy bőgős és egy gitáros. Ez a zenekar. Mindenki régi barát. Persze jönnek új muzsikusok is, velük mindig sokat próbálunk, hogy tudjam, milyenek. Hogy milyen emberek. Ez alapvető, mert utána minden nap más rezgéseket hoz.
MN: A zenekarnak kicsit más most a karaktere, mint a régi időkben. Miben látja a legfontosabb különbséget?
MA: Számomra nincs változás. Az a különbség, hogy vannak új zenészek. Sun Ra idejében is mindig a zenészek adták a zenekar karakterét. Sun Ra számára is az volt a legfontosabb, hogy ismerje a zenészeit. Nekem is ez a fontos. A lényeg tehát nem változott.
MN: Mi készteti arra, hogy továbbvigye a zenekart?
MA: A zene az örök késztetés. A zene felvidít, a zene megríkat, a zene nemesít. Mert a zene az érzéseinkből jön. Nem a tudásunkból. A tudás nem érdekes. Nem akarok mindent tudni. Nem a gondolkodás vezérel, hanem a szellemiség. A szellem megmutatja a helyes utat. Minden nap új rezgéseket hoz, és a szellem az, ami ráhangol a rezgésekre.
MN: Mi lesz a ma esti műsor?
MA: Nem tudom. A program ugyanaz, de mindig más. A rezgésektől függ. Nincs leírva a műsor. Van két indulónk. De hogy melyikkel kezdünk, nem tudom. A pozanos indítja a témát. Nem mondom meg neki, hogy melyiket játssza, a rezgéseken múlik.
MN: A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján rendszeres fellépői voltak a New York-i Squat Színháznak, amelynek magyar alapítói nemzeti hősök nálunk. Milyen emlékei vannak erről az időszakról?
MA: A Squat nagyon jó hangulatú hely volt. Egy végtelenül nyitott szellemiségű hely. Ezt szerette benne Sun Ra. Mindig új emberekkel játszottunk. Állandó volt a mag, de a többiek napról napra változtak. Sok tehetséges zenész megfordult ott. Csak feljöttek a színpadra, és együtt játszottunk. Minden fellépés más volt. Minden akkor, az adott pillanatban jött létre, váratlanul. Erről beszélek.
(A Marshall Allen vezette Sun Ra Arkestra április 11-én lépett fel az A38 hajón.)
