Az ezredforduló tájékán készített három melodikus albumához Jim O'Rourke filmektől kölcsönzött címet. Következetesen járt el, a Bad Timing, az Eureka és az Insignificance három egymást követő Nicolas Roeg-mű címét viseli a nyolcvanas évekből. Így állhatott elő az a jópofa helyzet, hogy amikor Shinji Aoyama japán filmrendező O'Rourke lemezétől ihletve Eurekának nevezte el később számos díjjal jutalmazott, szótlan-mozdulatlan túszdrámáját, az utalások alig kibogozható szövevényében voltaképpen Roeg filmje előtt emelt kalapot.
A további bonyodalmak elkerülése érdekében jó lenne félretenni a mozivonalat, de nem lehet. Hiába illene minden figyelmünket a zenére összpontosítani, amikor napjaink egyik zenészzsenije hosszú idő után végre új szólóalbummal jelentkezett, ha a szóban forgó művész saját bevallása szerint többre tartja a filmet a zenénél. Jellemző ez a talányos kijelentés a rejtőzködő Jim O'Rourke-ra, aki tekintélyes életműve ellenére is inkább csak a szakma és a mániákus zenevadászok körében ismert. Pedig ha korunk zenéjéről van szó, új zenéről, minden műfaji megkötés nélkül, akkor O'Rourke-t nem lehet megkerülni. Akár a kísérleti elektronika, akár a radikális dzsessz, akár az akusztikus minimalizmus irányából közelítünk, bizonyosan belebotlunk. De nívós produceri munkái (Sam Prekop, Stereolab, Wilco és a többi) révén is találkozhatunk a nevével, és az elmúlt években a Sonic Youthban teljesített basszusgitárosi szolgálataival is felhívta magára a figyelmet. De ő volt Jack Black parádés magánszáma, a Rocksuli zenei szakértője is.
A jelenleg Japánban, meglehetős visszavonultságban élő O'Rourke nyolc évvel az Insignificance után új lemezét ismét a Drag City gondozásában jelentette meg, de felhagyott Roeg-mániás címadási módszerével. Holott a The Visitor cizellált pophangzásával egyértelműen az időközben klasszikussá lett Roeg-ciklusba illik, a borítókép törött diszkógömbje is a Bad Timing borítójára rímel, ezért talán nem belemagyarázás a lemezcím látogatójában felismerni Roeg földre pottyant marslakóját a Bowie főszereplésével készült The Man Who Fell To Earthből.
Ahogyan Roeg Bowie-val készített filmje megelőzte a sorban a Bad Timingot, úgy a The Visitor is mintha a nyitánya lenne O'Rourke popzenei kalandozásainak. Egyetlen negyvenperces instrumentális darab, kiindulása a folyamatnak, amelynek végén az Insignificance klasszicista stílusban megfogalmazott, énekkel, szólókkal teljes rockdalai állnak. Egy képzeletbeli film zenéjének hat, a témák fesztelenül olvadnak egymásba, már-már légies könnyedséggel. Biztosan nem rockzene ez, talán posztrocknak mondhatnánk, de csak akkor, ha Van Dyke Parks, John Fahey, Morricone vagy a Tusk-korszakos Fleetwood Mac posztrock. Annyira természetes, magától értetődő áramlása ez a hangoknak, hogy kibújik minden kategóriából. Főszereplője a folkos dallamokat játszó magányos akusztikus gitár, amelyhez rendre idegen hangszerek csatlakoznak, hogy azután idővel ismét magára hagyják. Leggyakoribb társa a zongora és más billentyűsök, de gyakran szólalnak meg különböző ütősök, vonósok, és egyszer-egyszer fúvósok is hallhatók. Mindegyiken O'Rourke játszik. Egy nemrégiben készült interjúban elmondta, hogy harsona például korábban még sohasem volt a kezében. Most fél évig tanult, hogy egy helyen néhány másodpercre megszólaltathassa.
Drag City, 2009
