A veszedelmes hangzást rebesgető híreknek és az előzetesen közzétett bizarr borítóképnek köszönhetően a Flaming Lips új lemeze az idei év talán legnagyobb izgalommal várt albuma. Illetve annak mondtuk volna korábban, amikor még voltak nagy izgalommal várt albumok. Manapság, amikor rockzenének nevezett mániánk teljességgel elveszíteni látszik jelentőségét, és a lemezpiaci pangásra a zeneipar csak fásult közönnyel reagál, nincs már izgalom sem. Nincsenek új divatok, nincsenek ezekre válaszoló ellendivatok, nincsenek nagy slágerek, nincsenek új sztárok - az ügy, amiért hajdan háborúk törtek ki, ártalmatlan kisközösségi időtöltéssé változott. Blogok köré szerveződött minitrendeknek hódolunk, lubickolunk a szabad zene világában, de máris visszasírjuk a sokat cikizett rocksztárokat a pökhendi nyilatkozataikkal és a flancos magánrepülőgépeikkel együtt. Mert ki fog nekünk tíz év múlva arénákban játszani? Csak a Rolling Stones.
Az Embryonic ennek az új kornak a lenyomata. A lemezkiadói érdektelenség zamatos gyümölcse, egy minden elvárásra fittyet hányó, pimasz, szabad szellemű rocklemez. Hetvenperces önjáró zenei monstrum. Csattog, dohog, zakatol. Lefejel, kilapít és bedarál. Meghökkentő produkció, még ha a Flaming Lipset ismerve nem is szokatlan az efféle vadulás. A többszörös Grammy-díjas oklahomai alternatívok ugyan utolsó lemezeik nagy ívű melódiáival és csilingelő hangszerelésével vívtak ki maguknak széles körű elismerést, de legnagyobb erényük mindig is vakmerő kísérletező kedvükben rejlett, az új hangzások után kutató fáradhatatlan igyekezetben. Hogy időről időre képesek behunyt szemmel, vigyorogva fejest ugrani a sötétbe, mit sem törődve a következményekkel. Wayne Coyne énekes és első számú segítőtársa, a zenei zseni Steven Drozd a korai lemezek Butthole Surfers ihlette, fortyogó zajrockjából így tudta létrehozni a csak rájuk jellemző megszólalást. Különös, dobközpontú gitárzenéjükben egy szappanbuborék szivárványos színeihez hasonlóan folynak össze a Pink Floyd precíz dalszerkezetei Daniel Johnston héliumos gyerekdalaival és John Bonham pörölycsapásszerű dobolásával. Van érzékük a szokatlanhoz: adtak már rendhagyó koncertet parkolóházban, negyven autómagnó közreműködésével, klasszikus Zaireeka lemezük négy, egyszerre lejátszandó cd-ből áll, és szenteltek egy albumot a Boredoms egyik lány tagja rózsaszín robotok ellen folytatott küzdelmének.
Az Embryonic ezt a szédült hagyományt követi. A dob és a basszus krautos zakatolására épülő zenefolyamból ugyan rendre kikandikál egy-egy kedvesen szomorkás dalocska, de az utóbbi lemezek napfényes eufóriájának nyoma sincs. Rejtély, hogy az elmúlt években mindig bolondos jelmezekben fellépő, a színpadon konfettizuhatagban és színes lufitengerben fürdő zenekar hogyan adja majd elő ezeket a nyomott számokat élőben - bár mivel Coyne tavaly végre befejezte évek óta forgatott amatőr sci-fijét egy lelkibeteg űrhajós karácsonyáról a Marson, valószínűleg van ötlete az Embryonic-koncertek látványtervéhez is.
Warner, 2009
