"Tudod, úgy volt, hogy Stiv meg én kettesben leszünk, de aztán ott volt a szobában Jimmy Zero, én pedig megkérdeztem: A barátoddal is le kell feküdnöm? Mire Stiv: Nem, de borotválhatunk egy horogkeresztet a fanszőrzetedbe?" A menyétképű Stiv Bators, a Dead Boys énekese az egyik főszereplője ennek az egyszerre mulatságos és megrázóan drámai interjúkötetnek, amelyben a New York-i őspunk színtér közel száz résztvevője mesél a legendás időkről. A Velvet Underground, a New York Dolls, a Ramones, Patti Smith, Richard Hell és a többiek új fejezetet kezdtek a rockzene történetében, de ez a könyv nem a véghezvitt kulturális forradalomról és az örök érvényű lemezekről szól, hanem a hétköznapok valóságáról, vagy még inkább a hétköznap éjszakákéról. Arról, hogy ki kivel szexelt, kivel szúrt, és hogy ki szúrta le. Képtelenebbnél képtelenebb sztorik követik egymást, de az olcsó szenzációkeltés rossz szájíze nélkül, mindig bensőséges, baráti hangulatban. Ipari mennyiségben fogynak a különböző legális és illegális tudatmódosító szerek, miközben ezek a frusztrált, neurotikus nagyvárosi fiatalok a hatvanas évek álomvilágának romjain felépítik a saját kultúrájukat. Aki elmélyült művészportrékra vágyik a témában, olvassa el a szintén a Cartaphilusnál megjelent Lou Reed- és Iggy Pop-életrajzot, akit azonban az (is) érdekel, hogy mit művelt Lou a helyes kis haverjaival a Max's klub hátsó helyiségében, vagy hogy hány gramm speedre és kokainra volt szüksége a kómás Iggynek, hogy színpadra tudjon állni, annak a Please Kill Me a nyerő választás.
Mert alighanem ez a legjobb könyv, ami a rock 'n' roll ön- és közveszélyes természetéről született. Jobb, mint a Led Zeppelin túlkapásait taglaló Hammer of the Gods vagy a Mötley Crüe zülléséről regélő The Dirt (utóbbi már előkészületben a Cartaphilusnál). Nem elvadult rocksztárok unott hedonizmusáról szól, hanem "egy rakás lúzer és balfék, narkós és kurva, zseni és idióta, költő és analfabéta története". Csupa jobb sorsra érdemes kutyaütőé, nem lehet nem imádni őket. Dee Dee Ramone-t például, ahogy egy koszlott hotelszobában a mosdókagyló alatt kuporogva vízesés alá képzeli magát, és annyira agyatlan, hogy a Ramones közreműködésével készülő film forgatásán képtelen egyetlen mondatát ("Hol a pizza?") elmondani. Vagy a lyukacsosra szurkált, de mindig elegáns öltönyben feszítő gitárhőst, Johnny Thunderst, akinél az összes imitátora többre vitte. Vagy az Angliában turnézó Ramones leglelkesebb tanítványát, Sid Vicioust, aki még Dee Dee-t is meglepi, amikor az eldugult vécéből szív vizet a fecskendőjébe. És persze Iggy Popot, a leglököttebbet mind közül, aki rejtélyes biológiai működésének köszönhetően hihetetlen módon mégis túlélte valamennyiüket.
A fordításra sem lehet panasz, pergő, eleven nyelven szólalnak meg a szereplők, és a zenei (és gyógyszerészeti) utalásoktól hemzsegő szöveg kellő szakirányú tájékozottságról tanúskodik. Alig találni hibát (bár egy helyütt Dee Dee a tejszínhabot szívja a gáz helyett), és ugyan néhány le nem fordított számcímhez és dalszövegrészlethez jól jött volna a magyarítás, ez akkor is igényes munka. Talán csak a lábjegyzetelés dicséretes, de hiábavaló igyekezetét érheti kritika. Nem mindig pontos a magyarázat, néhol felesleges is, miközben sok szükséges helyen elmarad.
Mint a legjobb történetekben, itt is sok a halál a végén, a nyolcvanas-kilencvenes évek kegyetlenül kinyírták hőseinket. A könyv 1996-os megjelenését tíz évvel követő második kiadás utószavából pedig kiderül, hogy mára tényleg alig maradtak ebből a legendás társaságból, akik csodálatos dolgokra voltak képesek, mégsem nyughattak, amíg "ki nem lopják a vereséget a győzelem fogai közül".
Fordította: Tomori Gábor. Cartaphilus, 2009, 540 oldal, 4990 Ft
