A Holland Kulturális Fesztivál vendégeként látogatott Budapestre a legkivált rockzenészek portréfotósaként és videoklip-rendezőként ismert Anton Corbijn (fotói július 5-ig a Ludwig Múzeumban láthatók). Corbijn első nagyjátékfilmjét, a Controlt ugyan már tavaly bemutatták a hazai mozik, a közönségtalálkozóval egybekötött múlt csütörtöki vetítésére mégis zsúfolásig megtelt az A38 nagyterme. Amíg pergett a film, mi az étteremben faggattuk a nyolcvanas-kilencvenes évek vizuális kultúrájának egyik kulcsfiguráját, aki a fotósoktól azt kérte, ne fényképezzék az interjúk alatt.
*
Magyar Narancs: Nem szereti, ha fotózzák?
Anton Corbijn: Nem, nagyon zavar. Főleg interjú közben. Eltereli a figyelmemet, a szemem folyton a kamerát keresi. Biztosan szakmai ártalom. Nekem nagyon fontos, hogy közel kerüljek ahhoz, akit fényképezek. Egy interjús helyzet egészen más, más feltételekkel, más céllal. Nem vagyok jó modell hozzá, de fotósként sem tudnám jól csinálni. A fotózás számomra nagyon intim tevékenység. Személyes kapcsolatra épül. Többnyire olyanokkal dolgozom, akiket évek, évtizedek óta ismerek. Igyekszem őket valóságosnak mutatni. Közel akarom hozni őket a nézőhöz, annyira, hogy szinte megérinthesse az arcukat. Nem szeretem a precíz, hibátlan képeket. Az én képeim szemcsések, elmosódottak, mint egy mozifilmből kivágott kocka, ott van bennük az előző és a következő pillanat is.
MN: Tiltakozik a rockfotós titulusa ellen.
AC: Nem vagyok rockfotós. Rockfotósnak lenni egészen mást jelent. A rockfotós a rocksztárokat fotózza. A színpadot, a show-t, az egész rockcirkuszt. Szeretném hinni, hogy az én képeim nem erről szólnak vagy nem csak erről. Én portréfotós vagyok, akit elsősorban a rockzenészekről készített képei alapján ismernek. De másokat is fotózok. És a kép számomra legalább olyan fontos, mint az, hogy kit ábrázol. A kompozíció, a fény, a színek - a művészi aspektus. Most egy Tom Waits-albumon dolgozom, az év végén jelenik majd meg. Tomot 1979 óta fotózom. Ez az album kicsit olyan lesz, mint egy történelemkönyv. Harminc év története.
MN: A U2-ról, a Depeche Mode-ról és másokról a legtöbbünk fejében az a kép él, amit a Corbijn-fotókon és -klipekben láttunk.
AC: Tény, hogy a U2-ról és a Depeche Mode-ról készített képeim nagyon ismertek. Persze mások is fotózzák őket, de az én képeimet látni a leggyakrabban. Kicsit olyan érzés ez, mintha az emberek az én szememmel látnák őket. Mindez rám is hatással van egyébként. Különös élmény, amikor az ember a saját képeivel találkozik. Már hozzászoktam ehhez, de a nyolcvanas években valóságos sokk volt számomra a saját fotóimmal szembesülni. Minden képi ingerre reagál az agy, de hogyan reagálunk arra, amit mi készítettünk?
MN: A nyolcvanas-kilencvenes évek MTV-esztétikájára nagy hatással volt a Corbijn-stílus. Nézi mostanában az MTV-t?
AC: Nem, már régen nem követem. A videoklip ideje, úgy tűnik, lejárt. Elveszítette a korábbi médiaformáló szerepét. Az embereket már nem érdeklik a klipek, és az MTV egyre fiatalabb közönséget megcélozva valóságshow-kat sugároz inkább. Talán a rock and rollnak is befellegzett, nem tudom. Az biztos, hogy elveszítette a korábbi jelentőségét, már nincs olyan hatással az emberekre. Ezért is fontosak nekem a kiállítások. A képeimmel próbálom megmutatni, hogy a zenének milyen ereje van, mennyi inspiráció rejlik benne.
MN: Miért várt ilyen sokáig az első nagyjátékfilmmel?
AC: Lassú ember vagyok. Egy kis holland városkából indultam, lassan lettem azzá, aki most vagyok. A játékfilm gondolatával is évek óta kacérkodtam már. Vártam a megfelelő forgatókönyvre. Ez egy új terület volt a számomra, sok bizonytalanság volt bennem, olyan sztorit akartam, amibe kicsit bele tudok kapaszkodni. Először a Control forgatókönyvét is visszautasítottam, de aztán meggyőztem magam, hogy ez a nekem való feladat. Az életem egy fontos időszakában a Joy Division nagyon sokat jelentett nekem. Szerettem a zenéjüket, találkoztam velük, fotóztam őket. Ian Curtis tragikus sorsa pedig különösen izgalmas fejezete a történetüknek. Játékfilmet forgatni óriási kihívás még egy kliprendezőnek is. Hatalmas feladat, nagyon hosszú folyamat. Az ember hoz egy döntést, és három hónap múlva látja csak az eredményét. Ez a munka ilyen döntések sorozata. Azt is meg kellett szoknom, hogy rengeteg emberrel dolgozom együtt, hiszen én eredetileg egy magányos fotós volnék. Most pedig hajóskapitánynyá kellett változnom, ami nem volt könnyű. De úgy érzem, sikerrel vettem az akadályokat. Máris van két új filmtervem. Az első annyira konkrét, hogy már beszélhetek is róla. Egy mozgalmas thrillerről van szó.
MN: Nincs személyes kötődés ezúttal?
AC: Nem, úgy érzem, már nincs ilyesmire szükségem. Első alkalommal kellett az önbizalmamnak, de most már arra vagyok kíváncsi, mire megyek a személyes indíttatás nélkül. Idegen terepen, Olaszországban fogjuk forgatni.
MN: Arrafelé komoly hagyományuk van a thrillereknek.
AC: Remélem, nem fogok szégyent vallani.
