"Lassú ember vagyok" - Anton Corbijn fotóművész, filmrendező

  • Kovács Marcell
  • 2009. április 30.

Film

A Holland Kulturális Fesztivál vendégeként látogatott Budapestre a legkivált rockzenészek portréfotósaként és videoklip-rendezőként ismert Anton Corbijn (fotói július 5-ig a Ludwig Múzeumban láthatók). Corbijn első nagyjátékfilmjét, a Controlt ugyan már tavaly bemutatták a hazai mozik, a közönségtalálkozóval egybekötött múlt csütörtöki vetítésére mégis zsúfolásig megtelt az A38 nagyterme. Amíg pergett a film, mi az étteremben faggattuk a nyolcvanas-kilencvenes évek vizuális kultúrájának egyik kulcsfiguráját, aki a fotósoktól azt kérte, ne fényképezzék az interjúk alatt.

A Holland Kulturális Fesztivál vendégeként látogatott Budapestre a legkivált rockzenészek portréfotósaként és videoklip-rendezőként ismert Anton Corbijn (fotói július 5-ig a Ludwig Múzeumban láthatók). Corbijn első nagyjátékfilmjét, a Controlt ugyan már tavaly bemutatták a hazai mozik, a közönségtalálkozóval egybekötött múlt csütörtöki vetítésére mégis zsúfolásig megtelt az A38 nagyterme. Amíg pergett a film, mi az étteremben faggattuk a nyolcvanas-kilencvenes évek vizuális kultúrájának egyik kulcsfiguráját, aki a fotósoktól azt kérte, ne fényképezzék az interjúk alatt.

*

Magyar Narancs: Nem szereti, ha fotózzák?

Anton Corbijn: Nem, nagyon zavar. Főleg interjú közben. Eltereli a figyelmemet, a szemem folyton a kamerát keresi. Biztosan szakmai ártalom. Nekem nagyon fontos, hogy közel kerüljek ahhoz, akit fényképezek. Egy interjús helyzet egészen más, más feltételekkel, más céllal. Nem vagyok jó modell hozzá, de fotósként sem tudnám jól csinálni. A fotózás számomra nagyon intim tevékenység. Személyes kapcsolatra épül. Többnyire olyanokkal dolgozom, akiket évek, évtizedek óta ismerek. Igyekszem őket valóságosnak mutatni. Közel akarom hozni őket a nézőhöz, annyira, hogy szinte megérinthesse az arcukat. Nem szeretem a precíz, hibátlan képeket. Az én képeim szemcsések, elmosódottak, mint egy mozifilmből kivágott kocka, ott van bennük az előző és a következő pillanat is.

MN: Tiltakozik a rockfotós titulusa ellen.

AC: Nem vagyok rockfotós. Rockfotósnak lenni egészen mást jelent. A rockfotós a rocksztárokat fotózza. A színpadot, a show-t, az egész rockcirkuszt. Szeretném hinni, hogy az én képeim nem erről szólnak vagy nem csak erről. Én portréfotós vagyok, akit elsősorban a rockzenészekről készített képei alapján ismernek. De másokat is fotózok. És a kép számomra legalább olyan fontos, mint az, hogy kit ábrázol. A kompozíció, a fény, a színek - a művészi aspektus. Most egy Tom Waits-albumon dolgozom, az év végén jelenik majd meg. Tomot 1979 óta fotózom. Ez az album kicsit olyan lesz, mint egy történelemkönyv. Harminc év története.

MN: A U2-ról, a Depeche Mode-ról és másokról a legtöbbünk fejében az a kép él, amit a Corbijn-fotókon és -klipekben láttunk.

AC: Tény, hogy a U2-ról és a Depeche Mode-ról készített képeim nagyon ismertek. Persze mások is fotózzák őket, de az én képeimet látni a leggyakrabban. Kicsit olyan érzés ez, mintha az emberek az én szememmel látnák őket. Mindez rám is hatással van egyébként. Különös élmény, amikor az ember a saját képeivel találkozik. Már hozzászoktam ehhez, de a nyolcvanas években valóságos sokk volt számomra a saját fotóimmal szembesülni. Minden képi ingerre reagál az agy, de hogyan reagálunk arra, amit mi készítettünk?

MN: A nyolcvanas-kilencvenes évek MTV-esztétikájára nagy hatással volt a Corbijn-stílus. Nézi mostanában az MTV-t?

AC: Nem, már régen nem követem. A videoklip ideje, úgy tűnik, lejárt. Elveszítette a korábbi médiaformáló szerepét. Az embereket már nem érdeklik a klipek, és az MTV egyre fiatalabb közönséget megcélozva valóságshow-kat sugároz inkább. Talán a rock and rollnak is befellegzett, nem tudom. Az biztos, hogy elveszítette a korábbi jelentőségét, már nincs olyan hatással az emberekre. Ezért is fontosak nekem a kiállítások. A képeimmel próbálom megmutatni, hogy a zenének milyen ereje van, mennyi inspiráció rejlik benne.

MN: Miért várt ilyen sokáig az első nagyjátékfilmmel?

AC: Lassú ember vagyok. Egy kis holland városkából indultam, lassan lettem azzá, aki most vagyok. A játékfilm gondolatával is évek óta kacérkodtam már. Vártam a megfelelő forgatókönyvre. Ez egy új terület volt a számomra, sok bizonytalanság volt bennem, olyan sztorit akartam, amibe kicsit bele tudok kapaszkodni. Először a Control forgatókönyvét is visszautasítottam, de aztán meggyőztem magam, hogy ez a nekem való feladat. Az életem egy fontos időszakában a Joy Division nagyon sokat jelentett nekem. Szerettem a zenéjüket, találkoztam velük, fotóztam őket. Ian Curtis tragikus sorsa pedig különösen izgalmas fejezete a történetüknek. Játékfilmet forgatni óriási kihívás még egy kliprendezőnek is. Hatalmas feladat, nagyon hosszú folyamat. Az ember hoz egy döntést, és három hónap múlva látja csak az eredményét. Ez a munka ilyen döntések sorozata. Azt is meg kellett szoknom, hogy rengeteg emberrel dolgozom együtt, hiszen én eredetileg egy magányos fotós volnék. Most pedig hajóskapitánynyá kellett változnom, ami nem volt könnyű. De úgy érzem, sikerrel vettem az akadályokat. Máris van két új filmtervem. Az első annyira konkrét, hogy már beszélhetek is róla. Egy mozgalmas thrillerről van szó.

MN: Nincs személyes kötődés ezúttal?

AC: Nem, úgy érzem, már nincs ilyesmire szükségem. Első alkalommal kellett az önbizalmamnak, de most már arra vagyok kíváncsi, mire megyek a személyes indíttatás nélkül. Idegen terepen, Olaszországban fogjuk forgatni.

MN: Arrafelé komoly hagyományuk van a thrillereknek.

AC: Remélem, nem fogok szégyent vallani.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.