A második világháború utáni amerikai festészet, vagyis a New York-i Iskola, amelynek tagjai máig az amerikai festészetet jelentik, nem pusztán egy esztétikai program piaci és intézményi sikerében nyilvánult meg.
A magyarországi hiányos intézményrendszer korántsem egyedülálló a régióban, Bukaresttől Belgrádig nagyon hasonló kérdésekkel néznek szembe a művészeti színtér szereplői.
A Kőszeg Ferenc cselédszobáját betöltő falfestményről sokan és sokszor írtak már, egy évtizede a Narancsban maga Kőszeg mondta el a mű keletkezéstörténetét (lásd: Secco, Magyar Narancs, 2009. november 5.). Most, hogy a Seccót restaurálták, az ünnepi hangulatban keletkezett újabb szövegek is fölidézik az 1970/71-ben készült műhöz kapcsolódó epizódokat. A Fugában rendezett konferencián az egykori szereplők elbeszélése mellett művészettörténeti, eszmetörténeti és a restaurálás folyamatát bemutató előadásokra is sor került. Így most csak vázolom a történeti részleteket, mert aktuálisabbnak tűnik az, ami nem feltétlenül olvasható le a popkultúra és a demokratikus ellenzék „újraszentelt kápolnájának” ikonográfiájáról.
Mit jelentett az etnikailag és kulturálisan vegyes, avantgárd művészcsoport megjelenése a titói Jugoszláviában és Magyarországon? Hogyan fonódott össze a Bosch+Bosch munkássága a legendás Új Symposionnal? Múltidézés Slavko Matkovic´tól Ladik Katalinig.
Mindjárt az elején zavarba ejti a nézőt Navid Nuur kiállítása: a Trafó terét aranyfalként szeparáló, enyhén zizegő fólia hatására a szemközti falon lévő két monokróm festmény már eleve csak visszafelé tűnik föl.
A hatvanas évek kutatásának nagy a konjunktúrája mostanában: a különböző egyetemi és kutatóintézetekhez kapcsolódó projektek mellett a múzeumok és a galériák is egyre inkább kiveszik részüket a korszak valamely motívumára épülő kiállítások rendezéséből.
"És a nemzeti eszme domborodjék ki. Meg aztán erő, de persze, akiben nincs, az hiába... Meg szerkezet. Az ősforráshoz kell visszamenni, onnan venni a formát, és azt teletölteni nemzeti eszmével. Mert hiába, az már el van ismerve, hogy azok tudtak a legtöbbet. Az utókor már elismerte. Azok tökéleteset csináltak. Hogy gondoljunk mi arra, hogy jobbat csináljunk? (...) Nemzeti eszme, erő, szellemi képesség! Ez a fő. A többit aztán bízzuk az utókorra."
Mi újat lehet még mondani Velencéről, erről az élveteg, túlesztétizált, individualista városról, amely folyton újratermeli saját reflexióiból építkező mitológiájának gazdasági és kulturális feltételrendszerét? Velence úgy szippantja fel a közhelyeket, mint a pénzt.
A képzőművészet és a kortárs zene kapcsolatával sem a művészettörténet, sem a művészeti köztudat nem foglalkozott túl sokat az utóbbi néhány évtizedben, ami az avantgárd recepciójának általános megkésettségével magyarázható.
Egyszer, egy rövid és dicsőséges filológiai pillanatra megleptem Bodor Ádámot azzal, hogy ismerem a ler szót. Persze gyorsan kiderült, hogy a börtönszlengben a ler egészen mást jelent, mint surcban járó dédnagyanyám háztáji szókincsében, de attól még evidensen identifikációs szerepe van: aki tudja, mi a ler, tudja, mi a börtön. Illetve: aki tudja, mi a ler, az nem Magyarországon született.
Azt írja Michel Foucault, hogy a hatalom rögzíthetetlen, mert megoszlik, terjed az emberek között, hálózatszerűen szerveződik meg, és ebben a hálózatban az egyének nem pusztán elszenvedői, hanem gyakorlói is a hatalomnak.