Kiállítás

A másik út

U10 szerb kortárs képzőművészeti kollektíva

  • Kürti Emese
  • 2019. január 13.

Képzőművészet

A magyarországi hiányos intézményrendszer korántsem egyedülálló a régióban, Bukaresttől Belgrádig nagyon hasonló kérdésekkel néznek szembe a művészeti színtér szereplői.

Az állam csökkenő kultúrafinanszírozó szerepe mellett a magántőke és a piac rapszodikus érdeklődése, a támogatás kiszámíthatatlansága, illetve a szféra autonómiaigényével való összehangolása jelenti a gócpontokat. A helyzet pozitívuma, hogy a kiszolgáltatott művészvilág és legsérülékenyebb rétegük, a pályakezdő fiatalok rákényszerülnek szerepük és pozíciójuk átgondolására, és olyan független szerveződéseket kezdeményeznek, amelyek különben nagy valószínűséggel nem jönnének létre.

Miközben az erősen centralizált Magyarországon az intézmények hiánya úgyszólván történelmi probléma, legalábbis ami az experimentális, avantgárd vagy underground közösségek igényeit illeti, az egykori Jugoszláviában többcsatornásak voltak a szelepek. 1968 után a diákok tüntetésekkel érték el, hogy minden nagyobb városban létrejöjjön egy-egy Ifjúsági Tribün, a Fiatal Művészek Klubjához hasonló intézmény, ahol az állami infrastruktúra igénybevételével a magyarországihoz képest jóval kevésbé kontrolláltan működhettek. A Tribünök voltak az experimentális művészet fórumai, ahol nemcsak a jugoszláv nagyvárosok művészeinek hálózata ért össze, hanem interregionális és „nyugati” együttműködések is kialakulhattak, olyan vendégekkel például, mint John Cage vagy Joseph Beuys. Vagy Budapestről a mail artozó Tót Endre. Belgrádban a hetvenes évek végén megrendezték kelet első feminista konferenciáját, a Studentski kulturni centar (SKC) pedig az egyik legelső hely volt a régióban, ahol videoművészeti projekteket indítottak el. Csak összehasonlításképpen: Jugoszláviában az expanded media szakot 1978-ban vezették be az egyetemeken, míg megfelelője, az intermédia tanszék csak 1991-ben jött létre Budapesten.

Anélkül, hogy idealizálnánk az egykori jugoszláv helyzetet, úgy tűnik, hogy a kortárs belgrádi szcéna idősebb generációjának kizökkenthetetlen nosztalgiája és a fiatal generáció magárahagyottság-érzése épp a hajdani privilégiumok elvesztéséből táplálkozik. Az SKC impozáns épülete Belgrád központjában ma is megvan, de az experimentális szellemiséget a falakon lévő archív plakátok jelzik csak, furcsa kontrasztban az időszaki kiállítások kommersz képregény-tematikájával, amely ottjártamkor fogadott. A város és a helyi képzőművészeti szcéna még mindig önidentifikációs problémákkal küzd, és az érezhetően tőkehiányos környezetben – amely ugyanakkor a kapitalizmus kevésbé agresszív nyomásgyakorlásának pozitívuma is – máshol már kipróbált módszerekkel kísérletezik. A biennálé formátummal próbálkozó éves kiállítássorozatot, az Októberi szalont minden eddiginél nagyobbra tervezték a szervezők, amelyet ugyanakkor a globális művészeti piac sztárjaival, Yoko Ono, Anselm Kiefer és Olafur Eliasson részvételével próbáltak promotálni. A posztkolonialista teóriák korában azonban ez az út nem járható, és az öngyarmatosító szemléletmód még a helyi közösségeken belül is kritikus fogadtatásra talál.

A másik út, a fiataloké az önszerveződés fogalmával kapcsolódik össze, amely a fölmerülő nehézségekkel együtt autentikusabbnak és őszintébbnek tűnik, nem utolsósorban pedig a helyi színteret erősíti. Az U10 nevű művészi közösséget 2012-ben hozták létre fiatal művészek, akik közül most heten (Lidija Delić, Isidora Krstić, Nina Ivanović, Iva Kuzmanović, Nemanja Nikolić, Sava Knežević és Marija Šević) a budapesti Art Quarter (aqb) rezidenciaprogramoknak, kiállításoknak és hangstúdiónak is helyet adó terében mutatkoznak be. Hat évvel ezelőtt megfogalmazott elképzeléseikben az együttműködésekre és a mobilitásra helyezték a hangsúlyt, de a váratlan támogatottságnak köszönhetően épp a helyspecifikusság maradt jellemző a működésükre. A csoport szellemiségét elemző írások azt a változást emelik ki, hogy az utóbbi másfél évben bekövetkezett nyitás és az open call rendszere épp a mostanihoz hasonló együttműködéseket eredményezett.

Az akkor még épp csak pályakezdő, de még mindig nagyon fiatal művészeket a közös generációs élmény tudata és az intézménypótlás kényszerűségének kohéziója hozta össze. Közös programjuk ugyan nincs, mindenki egyéni szemléletmód szerint dolgozik, de a multimediális kiállításon, ahol a festészettől az installáción keresztül a videóig szinte minden médium szerepel, kitapinthatók bizonyos közös fogalmi felületek. Például az introvertáltság és az egyéni élethelyzetek reflexiója, az emlékezés és az idő problematikája, a popkultúra hatásainak reflexiója és némi bújtatott ökológiai aggodalom. Nehéz volna esztétikai következtetéseket levonni a karrierjüknek ennyire az elején járó fiatal művészek teljesítményéről, bár azt megkockáztatom, hogy a kollektív működésben megmutatkozó bátorságuk és kezdeményezőkészségük dominánsabbnak tűnik az esztétikainál. Az azonban látható, hogy az együttműködés és autonómia szerveződéseként az U10 modellje sokat jelent a szerbiai művészeti közeg és minden olyan közösség számára, amely függetlenségre és a gondolkodás szabadságára vágyik.

aqb Project Space, Bp. XXII., Nagytétényi út 48–50. Megtekinthető 2019. január 4-ig.

Neked ajánljuk