A Bosch+Bosch csoport kiállítása Szabadkán

Kölcsönkért kakas

  • Kürti Emese
  • 2018. október 13.

Képzőművészet

Mit jelentett az etnikailag és kulturálisan vegyes, avantgárd művészcsoport megjelenése a titói Jugoszláviában és Magyarországon? Hogyan fonódott össze a Bosch+Bosch munkássága a legendás Új Symposionnal? Múltidézés Slavko Matkovic´tól Ladik Katalinig.

1972 nyarán a balatonboglári kápolnatárlatok következő kiállítását szervező Galántai György levélben lobbizott a művelődési minisztériumban egy csoport fiatal szabadkai művészért. Mint Gádor elvtárs megtudhatta, a Bosch+Bosch csoport akkori tagjai (Slavko Matković, Kerekes László, Szombathy Bálint és Szalma László), akik már korábban barátságot kötöttek magyarországi művészekkel, vizuális kutatásokkal foglalkoztak és csoportnevüknek nemzetközi referenciája volt, Hieronymus Boschtól kölcsönözték. Ez azonban kevésnek bizonyult a minisztérium meggyőzéséhez, amely saját hatáskörében kívánta tartani a külföldi kiállítások megrendezését, és formálisan elutasította Galántai kérését. Gádor Endre levelére ráerősített a határon túli ügyekben láthatólag kevéssé járatos „területi előadó”, Hollósi Istvánné is, aki beszámolójában már eszéki művészek kiállításával riogatott, így az információ már ezzel a torzítással került vissza a Képző- és Iparművészeti Lektorátus révén a minisztériumba. A kiállítást tehát sehogy sem engedélyezték, mint ahogy politikai­lag elfogadhatatlan volt „a magánúton szervezett külföldi kapcsolat” is.

Ennek ellenére augusztusban Galántai mégis vállalta a „jugoszláv kollégák” kiállítását Balatonbogláron, egy évvel később pedig kissé más felállásban meg is ismételték. A Bosch+
Bosch csoport, amely ekkor legjobb korszakát élte, már kiegészült Csernik Attilával és Ladik Katalinnal, akik közösen készített kísérleti filmjüket mutatták be. A korabeli dokumentumok szerint Ladik hangköltészete elképesztő siker volt a kápolnaműteremben, a Bosch+Bosch csoport pedig egyre elfogadottabb lett a magyarországi under­groundban. De mit is jelentett egy ilyen – etnikailag és kulturálisan vegyes, a hagyományoktól szabadulni igyekvő, de a kultúrpolitikai valóság által mégis meghatározott – művészcsoport megjelenése a kortársi Jugoszláviában és Magyarországon? És mit jelenthet ma? A Szabadkán megrendezett preévfordulós kiállítás kicsit sem történeti jellegű, mégis érinti a csoport működésének „lényegét” és szellemiségét, a mában való aktualitását, vagyis multikulturális experimentalizmusát. Értelmezéséhez viszont bizonyos mértékű kontextuális ismeret is szükséges.

 

Lassú elmozdulás

A Bosch+Bosch csoportot a szerb és horvát származású költő, Slavko Matković alapította 1969. augusztus 27-én, jellegzetesen kisvárosi körülmények között, az egykori Triglav cukrászdában. A monarchikus hangulatú, határ menti városban Matković harmadik kultúraként a magyart is használta, és hozzá csatlakozó barátjával, Szombathy Bálinttal generációváltásra készültek a művészetben. Ez egyelőre inkább lokális jellegű volt, hiszen Szabadka még a Vajdaság fővárosához, Újvidékhez képest is periféria volt, nem beszélve a máig nagyobb figyelmet élvező Belgrádról, Zágrábról vagy Ljubljanáról. A felsorolt centrumokkal ellentétben viszont megtestesítette mindazt, amit maga Jugoszlávia és a titói antinacionalista politika képviselt: a mesterségesen létrehozott multikulturalizmust. Szabadkán nem a kisebbségi létforma jelentett akadályt, mint például Ceaușescu Romániájában, hanem a művészet és a helyi (magyar) értelmiség tradicionalizmusa, a hagyományos műformákhoz és médiumokhoz való ragaszkodása, mediális és szellemi konzervativizmusa. A periféria kultúrájában előidézett lassú elmozdulásban viszont a csoportnak is aktív szerepe volt.

A jugoszláviai magyar kultúrának 1945 után újra kellett építenie magát. Gazdasági, szellemi és kulturális elitjének nagy részét elhurcolták vagy kivégezték, így a háború utáni kulturális intézményrendszerét már a jugoszláv állam kultúrpolitikája hozta létre. Ez azt is jelentette, hogy a Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalat égisze alatt működő Híd, a vajdasági magyarok sokáig egyetlen kulturális folyóirata a korszak jellegzetes kifejezésével az angazsáltság – a politikai elköteleződés – szellemében működött. A lap körül szerveződő értelmiség éppúgy ki akarta venni a részét a külön utas szocializmus társadalmának „építéséből”, mint bármely más jugoszláviai etnikum, amely a második világháború utáni korszakot a baloldal történelmi lehetőségének tekintette. A titói Jugoszláviában a személyi kultusz, a nacionalizmus és a túlzott önmenedzselés szabályainak betartásával a kulturális élet viszonylagos autonómiát élvezhetett, de a szabályok megszegése, ahogy a Bosch+Bosch működésével összefonódó Új Symposion eseménytörténete is mutatja, gyakran a szerkesztőségek lefejezésével, vagy akár a minden tagjuk menesztésével végződött.

 

Helyet és jogot

Ami a magyar irodalommal és kultúrával való kapcsolatot illeti, a hatvanas években felnövekvő generáció egyfajta hagyománynélküliségben találta magát. Az új rendszer szelektálta és megsemmisítette az előző korszakok „polgári” vagy „fasiszta” íróinak műveit, és a magyar irodalmi diskurzusokat korábban meghatározó szellemi termékeket. Ebben a felfüggesztett kontinuitásban, illetve referenciahiányos helyzetben a vajdasági magyar értelmiség számára a kortárs jugoszláv (szerb, horvát, szlovén), illetve a nemzetközi kortárs irodalom és képzőművészet szolgáltatta a meghatározó mintát. A magyarországi „anyakultúráról” való leválás és a jugoszlávosodás egyidejűleg ment végbe, és nemcsak távolodást jelentett attól, ami a magyarországi művészetben történt, hanem teljesen független, nyelvi azonossága ellenére is egészen más, „kortársibb” kultúrát eredményezett.

Matković, Szombathy és barátaik számára a „nem-haza” (Tolnai Ottó) irodalmi és művészeti hagyományai semmiféle megkötést nem jelentettek. Őket a sajátos jugoszláviai ’68-as szellemi és politikai környezetben a kisvárosi szellemi tér szűkössége és belterjessége zavarta; helyet és jogokat szerettek volna az idősebb művészek által uralt terepen. Nemcsak ’68 nemzetközi hatása, hanem a titói kultúrpolitika is a kezükre játszott ebben: a jugoszláviai fiatalok tüntetéshullámának eredményeként olyan kiterjedt intézményhálózatot építettek ki az egyes városokban, mintha minden magyarországi városban megalakult volna egy Fiatal Művészek Klubja. Ennek megfelelője, az Ifjúsági Tribün infrastruktúrát és autonóm működést tett lehetővé, így nem csoda, hogy sorra alakultak meg a progresszív, avantgárd, experimentális művészcsoportok, amelyeknek az összefoglaló elnevezésére a hetvenes években „az új művészeti praxis” kifejezést használták. Az első egy-két év után a Bosch+Bosch csoport is léptéket váltott, és fokozatosan kilépett a rendkívül dinamikus és tágan értelmezett jugoszláv konceptuális művészeti térbe, ahol elsősorban a szlovén Oho csoport volt számukra modellértékű. Az évek során fokozatosan tágították működésük nemzetköziesedő terét, és alternatív kiadványokkal, assemblingnek nevezett műegyüttesekkel, underground kiadókkal vettek részt a régió információra és együttműködésre kiéhezett művészeti hálózatában. A léptékváltással párhuzamosan a csoporttagoknál a médiumváltás is lezajlott, hogy a festészet klasszikus helyét a konkrét és vizuális költészet, a hangköltészet, a performansz, a szemiotikai kutatás, a tájintervenció és a mail art vegye át.

Ez a csoportszerű működés 1976-ig tartott, és a mostani, a szabadkai Klein House-ban megrendezett kiállítás erre az experimentális korszakra és az esedékes ötvenedik évfordulóra való tekintettel a számok jelentőségére fókuszál. A jubileumi évre a városi múzeum egy klasszikusabb, főként a csoport helyi gyökereit feltáró kiállítással készül, így a mostani szabadon figyelmen kívül hagyhatta a white cube és a muzealizáció valamennyi kötöttségét és felelősségét. A Klein House, amely egyszerre borbár, galéria és közösségi tér, ahol rengeteg a fiatal és keverednek a nyelvek, de a Bosch+Bosch működését eleinte szkeptikusan figyelő, majd megenyhült idősebb generáció képviselői is jelen vannak. Egyfajta posztjugoszláv közösségi tér, amelynek „angazsált” tulajdonosai, Gyurkovics Virág újságíró és Gyulai Zsolt közgazdász a kollektív tudatban elhomályosult avantgárd múltat fedezték föl a Bosch+Bosch révén. Nem pusztán helyi sajátosság, Újvidéken vagy a mitikus Új Symposion körüli diskurzusokban is megfigyelhető jelenség, hogy a jugoszláv múlttal és politikával azonosított avantgárdnak nincs helye a vajdasági magyar „nemzeti emlékezetben”. Úgy törlik ki, sokszor maguk a lap körüli értelmiségiek, mintha sosem létezett volna, hiszen idegen volt, jugoszláv és multietnikus, továbbá nem illeszthető bele a magyar művészet narratívájába, amelyhez a titói Jugoszlávia széthullása után vissza szeretnének térni. Erre motiválja őket a magyarországi kormányzati kultúrpolitika is, amely a határon túli kultúra támogatásával a neki tetsző csoportok működését erősíti föl. Így eshet meg, hogy a mai fiatal értelmiségiek számára a Bosch+Bosch felfedezése nemcsak hogy nem illeszthető bele az általuk addig ismert kulturális tradícióba, hanem egyenesen ellentmond a nacionalizmustól táplált monokultúrák paradigmájának.

 

Átpoetizált valóság

Viszont éppen ettől vonzó. A kiállítás kurátora, Marko Stamenković elfogulatlanul és szabadon érvényesíti a Bosch+Bosch csoportra jellemző nyelvi sokféleséget, amikor az erősen szövegcentrikus műveket használatba veszi. Az ő személye azért is jó választás, mert a belgrádi születésű kurátor, aki a méltatlanul alulreprezentált albániai kortárs művészeti színtéren működik, a lokális diskurzusoktól függetlenül, de a helyi sajátosságokra érzékenyen és produktív gátlástalansággal rendezett. Stamenković, az antikurátor minden finomkodás nélkül leszedette a Klein House festészeti gyűjteményét a falakról, hogy papírra nyomtatott számokkal jelölje meg a helyüket a pult mögötti térben. Festészetmentesítési akciója történetileg a Bosch+Bosch konceptuális fordulatára is rezonál, arra, ahogy a klasszikus műtárgy helyét a gondolat, az idea és a cselekvés vette át a csoport történetében. Ezt a hetvenes évekbeli logikát felidéző gyakorlatot folytatva a kiállítótérben nincsenek eredeti műtárgyak, hanem az antiműtárgy szellemiségében létrehozott művek reprodukciói szerepelnek. Mindjárt a bejáratnál Szombathy Bálint 1971-es művének szlogenjét fújták föl egy óriási kék paravánra: Bizalmat a fiataloknak! Az eredeti fotóművön az akkor 21 éves művész a későbbi műveiben visszatérő tüntetőtábla mellett kuporog, amelyen ugyanez, a ’68 utáni jugoszláv kontextusban értelmezhető követelés olvasható.

Szombathy, akárcsak Slavko Matković és a csoport legtöbb tagja, erős, Kassák Lajosig visszavezetett nyelvi-költészeti kötődésekkel rendelkezett, ami nem pusztán az irodalom művelését, hanem kiterjesztett költészeti felfogásmódot jelentett. A valóság volt átpoétizált, a számok, a test, a természet, a városi környezet és az olyan hideg nyelvfilozófia, mint a szemiotika, amelyhez mindannyian vonzódtak. Matkovićnál ez főként szövegekben és képregényekben, illetve közös akciókban jelentkezett. Bár a koherens működésmód nem volt jellemző a csoportra, és mindenki megtartotta a saját egyéni praxisát, közös eseményeket, tájintervenciókat szerveztek, vagy részt vettek egymás kezdeményezésében. Matković, ahogy a kiállításon is látható, benne volt Szombathy városi szemiotikai játékában, Csernik Attila és Ladik Katalin pedig már a csoportba való belépésük előtt is hozott létre közös műveket. Kettejük működésének közös felülete a test, amelyet Csernik – ideértve saját testét és ruházatát is –, betűkkel borít be, úgy, ahogy a Balatonbogláron vetített
O-pus című filmben is tette. Szabadkán nemcsak a filmet mutatták be, hanem hasonló hatást keltve, az egykori kápolna boltozatának ívét követő, a térben lebegő hatást keltő O betűt is fölfüggesztették. Ehhez valójában Ladik részvétele hiányzott csak, hogy hangköltészeti improvizációjával kimozdítsa az objektet látszólagos formalizmusából.

Ladik Katalin, a csoport egyetlen nőtagja nem a magyarországi nőművészek jellemző emancipatorikus útját járta be a férfiakhoz való csatlakozással, hiszen ő már a hetvenes évek elején a hangköltészet, a performansz és az experimentális zene botrányosan sikeres képviselője volt. A botrányosság, amelyet számos alkalommal épp a korabeli szabadkai magyar nyelvű sajtó táplált, miközben a szerb és a horvát ünnepelte őt, aránytalanul elfedte Ladik művészetének egyedülállóságát. Ladik nem dobta ki a hagyományt, hanem avantgardizálta, a magyar és a balkáni folklórt keverte, és felváltva használta a nyelveket. Máig sokan emlékeznek 1970-es budapesti performanszára, ahol az alig takaró medvebundában dudával kísérte erotikus verseit. Az underground színházakban bemutatott hangköltészeti perfomanszoknak végül 1975-ben lett politikai következményük, amikor a jugoszláv hatalom erkölcsi okokra hivatkozva meghurcolta és fegyelmezésből kizárta a művészt a pártból. Ennek ellenére a ladiki jelenség sehol máshol nem jöhetett volna létre, mint a titói Jugoszláviában.

A kiállításon szereplő dokumentum mellett egy korabeli erotikus fotó és Ladik számos kötete közül a kétnyelvű A parázna söprű (1984) című erotikus verseskötet is megjelenik, melynek kettős, szétnyitható borítóján egy női és egy férfitest üzen az androgünségről és a lenyűgöző jugoszláviai könyvkiadásról. A falon megjelenő söprű mint konkrét poétikai eszköz a kiállítás számos játékos elemének egyike, akárcsak a Csernik-betűket testén viselő mobilember, vagy a megnyitó idejére kölcsönkért egészséges kakas. Stamenković ötlete Szalma Lászlónak azt a fotón is bemutatott művét fordította vissza élő akcióba, amikor a baromfiudvarban az állatokra bízta a számolást. Szalma, akárcsak Kerekes László, a csoport kevésbé exponált tagjai közé tartozik, ami nem azt jelenti, hogy életművük ne érne meg egy későbbi kutatást. Kerekes híres akcióit a Palicsi-tó 1972-ben kiszárított medrében a kiállításon is megidézik, utalva arra, hogy alapvetően mégis egy feltáratlan festői életműről van szó, melynek szálai később Berlinig elágaznak.

A csoport 1976 utáni utóéletének érdekes momentuma, hogy feloszlásuk után több figyelmet és elismerést kaptak, mint az aktív években. Az egyéni életművek kiteljesedése is csak ezt követően indult meg igazán: Szombathy Bálint művészi működése mellett az Új Symposion képszerkesztőjeként és elméletíróként az avantgárd kutatások megkerülhetetlen szerzőjévé nőtte ki magát. Csernik Attila következetesen alakította személyes környezetét egyetlen nagy, megfejtést nem igénylő jelhalmazzá. Ladik Katalin 1976-tól belépett a nemzetközi hangköltészet prominensei közé, ma pedig minden korábbinál nagyobb figyelemben részesül. Ladik és Szombathy már Jugoszlávia széthullása előtt is beszűkülő szellemi térre emlékszik vissza, amely a balkáni háborúk idején őket is Budapestre száműzte. Kerekes kivételével a csoport többi tagja az országban maradt, de a finom és érzékeny Matković nem birkózott meg az egyre nyomasztóbb provinciával és a politikai krízissel, és ma már a többiek sem élnek. A Bosch+Bosch azonban, ellentétben a magyarországi neoavantgárd számos jelenségével, nem legenda, hanem aktualitás, melynek szellemisége nem csak a jugoszláv rezsimet éli túl.

A kiállítás megtekinthető szeptember 21-ig: Klein House Social Bar and Art Gallery, Szabadka

Neked ajánljuk