Az absztrakt expresszionizmus művészei, akik közül többen nem is tudtak azonosulni a kategóriával, mert több vagy kevesebb akciót vittek a festészetükbe, nagy valószínűséggel nem értettek volna egyet a hidegháborús kultúrpolitika módszereivel. Ugyanakkor ma már közismertnek tekinthető a CIA szerepe az absztrakt expresszionizmus és művészei – Jackson Pollock, Barnett Newman, Willem de Kooning, Mark Rothko és a többiek – ötvenes évekbeli felfuttatásában. A legnagyobb amerikai múzeumokban rendezett és a CIA által finanszírozott kiállításokkal, az addig sosem látott piaci értékekkel nem pusztán az európai centrumot, Párizst váltották le, hanem a Szovjetuniónak is üzentek a művészi szabadság és megbecsülés amerikai léptékéről.
Erről és sok minden másról, ami a nem elhanyagolható hidegháborús kontextushoz tartozik, alig esik szó a bécsi Kunsthistorisches Museum Mark Rothko-kiállításán. Tartva magukat az absztrakt expresszionizmus koncepciójához az egyéni szabadság mítoszáról, a kurátorok az érzelmi dimenzió és az festészet elválaszthatatlanságát hangsúlyozzák. Olyan szerzői szövegrészletekre támaszkodnak, amelyekben a művész értelmezi a szakralitáshoz és az emberi lét tragédiájához való (absztrakt) viszonyulását, amelyet a festészet médiuma „fejez ki”. Bizonyára nehéz kritikai megközelítést alkalmazni olyankor, amikor a művész gyerekei mélyen involválva vannak a kiállítás előkészítésében és megvalósításában, sőt, saját maguk értelmezik apjuk életművét. Mégis kár, hogy a minden kortársi szemléletmódot nélkülöző bemutatással valójában elzárják Rothko életművét a kontextuális megismeréstől, és a túlzott személyesség, valamint a festészet immanenciájának hangsúlyaival meglehetősen hermetikus képet alakítanak ki róla.
Pedig Rothko életében, kapcsolataiban és kulturális affinitásában számos érdekes mozzanat van. Oroszországi, lett zsidó bevándorlók gyerekeként Amerikában a radikális baloldalhoz húzott, és akárcsak Pollock, az anarchizmushoz állt közel. Hallgatta Emma Goldmant, és a forradalmi munkásság megszervezése foglalkoztatta. Kétségtelen, hogy korai figuratív művei nem árulkodnak arról a baloldali gondolkodásról, amelyet a CIA sem feltétlenül gondolt volna támogatandónak, de Rothko önpusztításához és életművéhez ezek a szálak is hozzátartoznak. Apró nyomok árulkodnak arról, hogy státusváltása és anyagi „felemelkedése” épp a megőrzött nézetei miatt nem befolyásolta a döntéseiben: a kiállításra Washingtonból kölcsönzött Seagram sorozatot, élete talán legnagyobb megrendelését kulturális disszonanciára hivatkozva mondta vissza. Látva a Mies van der Rohe által tervezett üvegépület burzsoá vacsoraközönségét, megértette, hogy művei téves kontextusba keveredtek, és visszavonta a New York-i luxusétterembe szánt festményeit. A sorozat talán a legértékesebb szakasza a bécsi kiállításnak, azokból a nagy méretű, csak távolról homogén vásznakból, amelyekről Rothkót ismerjük, és amelyek behúzzák a nézőt a színstruktúrák dialógusából álló mezőkbe.
Valójában meglepő, milyen hosszú időre volt szüksége ahhoz, hogy az architekturális eredetű képmezőig eljusson. Bár visszautasította, hogy koloristává fokozzák, a szín szerepe tagadhatatlanul fontos volt már az ötvenes évek előtti, sokféle előzményhez kapcsolódó műveiben is. Függetlenül attól, hogy a XVII. századi németalföldi festészet, Giacometti vagy Picasso látásmódja befolyásolta-e éppen, egy-egy színfolt önértékénél fogva tereli magára a figyelmet, és teszi banálisan nyilvánvalóvá művészetének későbbi irányát. Ha van pozitív hozadéka a teljesen hagyományos, lineáris múzeumi elrendezésnek, amely a rendelkezésre álló legkorábbitól kezdve egyszerű kronológiában sorolja egymás után a műveket, akkor ennek a megmagyarázhatatlan késleltetésnek a kimutatása az. A kiállítás ezen a ponton hoz újat a Rothko-életmű értelmezésébe, és az 1949 utáni, az absztrakció irányába tett paradigmatikus változást az európai inspirációval kapcsolja össze. Az addig komoly anyagi problémákkal küzdő művész ezekben az években, második felesége anyagi hátterének köszönhetően, több alkalommal tett meghatározó utazásokat Európa régi kulturális centrumaiba, Franciaországba, Olaszországba és Görögországba. A kiállítást kísérő füzetke külön hangsúlyozza az Elizabeth nevű luxushajón tett utazások jelentőségét, és azt az azonosulást, amelyet a reneszánsz festészet klasszikusai váltottak ki a művészből. Ennek a narratívának megfelelően (és kissé didaktikus módon), a kurátorok a firenzei Biblioteca Laurenziana fölnagyított enteriőrjét hozták összefüggésbe a Seagram-muráliákkal.
A kiállítás úgy szeretné megőrizni Mark Rothko, az amerikai sztárművész identitását, hogy közelebb hozza az európai festészeti tradícióhoz és tágabban az európai kultúrához. Ahogy a fia, Christopher Rothko a katalógusban fogalmaz, apjának a régi korok művészetéhez fűződő viszonya, mely egyéni helyet jelölt ki neki az absztrakt expresszionisták körében, leginkább a zenéhez való kötődésben fejeződött ki. Máig frissnek ható festészetéhez mérten Rothko meglepően hagyományos módon kortárs zene helyett Mozartot és a bécsi zenei iskolát kedvelte. Talán ez a kötődés az egyik ok, amely a marketinggel alaposan megtámogatott kiállítás mai, ausztriai megrendezését az életmű belső logikája szempontjából indokolttá teszi. A mindkét pólusán, a kezdeteknél és az elsötétedő színvilágú utolsó műveknél nyitva hagyott kiállítás átvezet az állandó kiállítás reneszánsz gyűjteményébe, organikusan elhelyezve egy továbbra is enigmatikus életművet a festészet történeti hagyományában.
A bécsi Kunsthistorisches Museum Rothko-kiállítása június 30-ig látható
