Így van ez a pungával is: több évtizedes emigráció után az erdélyi értelmiségiek egymás közt azt mondják: adj egy pungát. És röhögnek. Mert a punga - mint Tamás Gáspár Miklósnak a Bálint Tiborra emlékező szövegében, amelyből a szó hírét nyerte - nem egyszerűen csak a romániai diktatúra szociokulturális nyomorúságának és sírnivaló vizualitásának a röhögéssel feloldható kereteit képes megidézni, a pungának auditív önértéke van, ami önmagában vicc. Ez a szó a legjobb etnográfiai paródia, amit ismerek. Sokkal jobb, mint a borkán (a "borcan" románul: befőttesüveg), amelyet a Szatmár és a Szilágyság határán élő parasztság köznyelve így képzett tovább: borkányosüveg. Szóval a punga, vagyis a zacskó, a kelet-európai létezés ezen viselettörténeti eszköze - amely a mai trendérzékeny, környezettudatos variánsában mint punga verde létezik - az etnográfiai értelemben vett idegenség báját képes belevinni valamely tőle távoli kontextusba, amely jelen esetben egy kiállítás.
A fogalom hasznosítása a Punga című kiállításban legelsősorban is azért tűnik szerencsésnek, mert jelentősen tágítja az egyébként ismerős művek értelmezési keretét, és egy lineáris, generációs nézőpont mellé fölkínál egy - módszertanilag is - jóval érdekesebb etnográfiai szintet. A két fiatal kurátor, Gadó Flóra és Molnár Tamás olyan műveket válogatott, amelyek elsősorban a ruházattal és az öltözködéssel összefüggő önreprezentáció kérdéskörét vizsgálják. Ebbe társul be - konkrét és absztrakciós motívumként - a punga, egy viselettörténeti és egy ökológiai megközelítésben. E kettősség miatt a tárgyak szintjén érzékelhető némi szervetlenség a kiállításban, amivel a kurátorok is tisztában voltak, ezért került Koronczi Endre zacskóarchívuma valamiféle tartalmi leágazásként a nagyteremből nyíló kisebbe.
Ha jól látom, az érdeklődésük fókuszában azonban az a kérdés áll, hogy milyen valós kulturális tartalmak húzódnak meg a különböző társadalmi kondíciók között nevelkedett néprétegek öltözködése mögött. Hogy van-e összefüggés a rendszerváltás óta felnövekedett fiatalok öltözködési szokásai és feltűnő öntudata, illetve az idősebbeknek a Kádár-korszak kulturális mintáihoz ragaszkodó és a fogyasztói kultúra tárgyfetisizmusát ötvöző gyakorlata között. Ehhez a problémakörhöz Szabó Eszter akvarellsorozata és animációja, illetve Szabó Klára Petra szolgáltatja a konkrét elemzési felületet a kiállítótér két végpontján. A két művész technikája és megközelítésmódja is hasonló: kisméretű felületeken, rajzos eszközökkel dolgoznak, és egyikük sem tartóztatja meg magát az iróniától. Csak a célcsoportjuk különböző: Szabó Eszter Kádár lestrapált, dauerolt, elhízott és még a kapitalizmus szemetével is terhelt népét rajzolja, ahogy hurcolja magával azokat a bizonyos márkaneves pungákat mint reflektálatlan létezésének virító stigmáit. A művész etnográfiai megfigyeléseiben a múltból itt maradt, kihalófélben lévő emberhalmaz, a "szocializmus" vert serege ugyanaz, mint a médiában "kisnyugdíjasként" jelölt csoport, amelynek a viselkedésében és a megjelenésében kétségtelenül van valami torz, szánalomra méltó és nevetséges. Ezzel együtt úgy gondolom - és ez a kiállítás segített megérteni -, hogy Szabó Eszter vállalkozása meglehetősen veszedelmes tanulmány, mert abból a generációs distanciából is, ahonnan ő a Kádár-korszak testét nézi, képesnek kell lennie az empátia szükséges mennyiségű adagolására. (Hecker Péter családi "portréja" az ingben-fecskében és piros dresszben összebújó középkorúakról épp a hangsúlyozott privát jellege miatt kerüli meg ezt a problémát.)
Névrokona, Szabó Klára Petra a modellkultúra és a street fashion világára visszautalva frontális ábrázolásban mutatja be a kortárs nemzetközi öltözködéskultúra bármely szegletével kompatibilis fiatalokat. Innen úgy látszik, hogy a divat fölszámolta azokat a kulturális különbségeket, amelyek az előző sorozatnál még egyértelműen Kelet-Európához kötődtek, és vele együtt fölszámolta a hagyományos Kelet-Nyugat dichotómiát is. De a kérdés igazából épp ez: hogy hatásában milyen mélyre tud menni a reprezentáció, és mennyire van része egy új generációs életérzés megalkotásában, illetve mennyire értékelhető túl és marad minden a fölszíni rétegekben.
A pungakérdés Födő Gábor műveiben van a legerősebben jelen. ' az alkalmazott grafika módszereit keveri az autonóm művészeti gondolkodással, és vizuálisan, valamint anyagban is egyszerű megoldásokra törekszik. A kiállítótérben lebegő, színes csipeszekkel föllógatott műanyag, szőttes hatású táskái, amelyekről az ember azt gondolná, egy korszakkal együtt múltak el, dizájn használati tárgyként, objektként és képként egyaránt működtethetők. És a mostani, hamis nosztalgiákat ébresztő korban azt tesztelik, van-e olyan érvényes esztétikai rendszerünk, amelyben helyet kap a Kádár-korszak olcsó népi eszközeinek és drágán megfizetett komfortjának a vizuális öröksége, vagy tesszük, amit szoktunk, és felejtünk.
amaTÁR, Bp. III., Veder u. 14., nyitva december 15-ig
