Kiállítás

Etnográfiai paródia

Punga

  • Kürti Emese
  • 2014. január 5.

Képzőművészet

Egyszer, egy rövid és dicsőséges filológiai pillanatra megleptem Bodor Ádámot azzal, hogy ismerem a ler szót. Persze gyorsan kiderült, hogy a börtönszlengben a ler egészen mást jelent, mint surcban járó dédnagyanyám háztáji szókincsében, de attól még evidensen identifikációs szerepe van: aki tudja, mi a ler, tudja, mi a börtön. Illetve: aki tudja, mi a ler, az nem Magyarországon született.

Így van ez a pungával is: több évtizedes emigráció után az erdélyi értelmiségiek egymás közt azt mondják: adj egy pungát. És röhögnek. Mert a punga - mint Tamás Gáspár Miklósnak a Bálint Tiborra emlékező szövegében, amelyből a szó hírét nyerte - nem egyszerűen csak a romániai diktatúra szociokulturális nyomorúságának és sírnivaló vizualitásának a röhögéssel feloldható kereteit képes megidézni, a pungának auditív önértéke van, ami önmagában vicc. Ez a szó a legjobb etnográfiai paródia, amit ismerek. Sokkal jobb, mint a borkán (a "borcan" románul: befőttesüveg), amelyet a Szatmár és a Szilágyság határán élő parasztság köznyelve így képzett tovább: borkányosüveg. Szóval a punga, vagyis a zacskó, a kelet-európai létezés ezen viselettörténeti eszköze - amely a mai trendérzékeny, környezettudatos variánsában mint punga verde létezik - az etnográfiai értelemben vett idegenség báját képes belevinni valamely tőle távoli kontextusba, amely jelen esetben egy kiállítás.

A fogalom hasznosítása a Punga című kiállításban legelsősorban is azért tűnik szerencsésnek, mert jelentősen tágítja az egyébként ismerős művek értelmezési keretét, és egy lineáris, generációs nézőpont mellé fölkínál egy - módszertanilag is - jóval érdekesebb etnográfiai szintet. A két fiatal kurátor, Gadó Flóra és Molnár Tamás olyan műveket válogatott, amelyek elsősorban a ruházattal és az öltözködéssel összefüggő önreprezentáció kérdéskörét vizsgálják. Ebbe társul be - konkrét és absztrakciós motívumként - a punga, egy viselettörténeti és egy ökológiai megközelítésben. E kettősség miatt a tárgyak szintjén érzékelhető némi szervetlenség a kiállításban, amivel a kurátorok is tisztában voltak, ezért került Koronczi Endre zacskóarchívuma valamiféle tartalmi leágazásként a nagyteremből nyíló kisebbe.

Ha jól látom, az érdeklődésük fókuszában azonban az a kérdés áll, hogy milyen valós kulturális tartalmak húzódnak meg a különböző társadalmi kondíciók között nevelkedett néprétegek öltözködése mögött. Hogy van-e összefüggés a rendszerváltás óta felnövekedett fiatalok öltözködési szokásai és feltűnő öntudata, illetve az idősebbeknek a Kádár-korszak kulturális mintáihoz ragaszkodó és a fogyasztói kultúra tárgyfetisizmusát ötvöző gyakorlata között. Ehhez a problémakörhöz Szabó Eszter akvarellsorozata és animációja, illetve Szabó Klára Petra szolgáltatja a konkrét elemzési felületet a kiállítótér két végpontján. A két művész technikája és megközelítésmódja is hasonló: kisméretű felületeken, rajzos eszközökkel dolgoznak, és egyikük sem tartóztatja meg magát az iróniától. Csak a célcsoportjuk különböző: Szabó Eszter Kádár lestrapált, dauerolt, elhízott és még a kapitalizmus szemetével is terhelt népét rajzolja, ahogy hurcolja magával azokat a bizonyos márkaneves pungákat mint reflektálatlan létezésének virító stigmáit. A művész etnográfiai megfigyeléseiben a múltból itt maradt, kihalófélben lévő emberhalmaz, a "szocializmus" vert serege ugyanaz, mint a médiában "kisnyugdíjasként" jelölt csoport, amelynek a viselkedésében és a megjelenésében kétségtelenül van valami torz, szánalomra méltó és nevetséges. Ezzel együtt úgy gondolom - és ez a kiállítás segített megérteni -, hogy Szabó Eszter vállalkozása meglehetősen veszedelmes tanulmány, mert abból a generációs distanciából is, ahonnan ő a Kádár-korszak testét nézi, képesnek kell lennie az empátia szükséges mennyiségű adagolására. (Hecker Péter családi "portréja" az ingben-fecskében és piros dresszben összebújó középkorúakról épp a hangsúlyozott privát jellege miatt kerüli meg ezt a problémát.)

Névrokona, Szabó Klára Petra a modellkultúra és a street fashion világára visszautalva frontális ábrázolásban mutatja be a kortárs nemzetközi öltözködéskultúra bármely szegletével kompatibilis fiatalokat. Innen úgy látszik, hogy a divat fölszámolta azokat a kulturális különbségeket, amelyek az előző sorozatnál még egyértelműen Kelet-Európához kötődtek, és vele együtt fölszámolta a hagyományos Kelet-Nyugat dichotómiát is. De a kérdés igazából épp ez: hogy hatásában milyen mélyre tud menni a reprezentáció, és mennyire van része egy új generációs életérzés megalkotásában, illetve mennyire értékelhető túl és marad minden a fölszíni rétegekben.

A pungakérdés Födő Gábor műveiben van a legerősebben jelen. ' az alkalmazott grafika módszereit keveri az autonóm művészeti gondolkodással, és vizuálisan, valamint anyagban is egyszerű megoldásokra törekszik. A kiállítótérben lebegő, színes csipeszekkel föllógatott műanyag, szőttes hatású táskái, amelyekről az ember azt gondolná, egy korszakkal együtt múltak el, dizájn használati tárgyként, objektként és képként egyaránt működtethetők. És a mostani, hamis nosztalgiákat ébresztő korban azt tesztelik, van-e olyan érvényes esztétikai rendszerünk, amelyben helyet kap a Kádár-korszak olcsó népi eszközeinek és drágán megfizetett komfortjának a vizuális öröksége, vagy tesszük, amit szoktunk, és felejtünk.

amaTÁR, Bp. III., Veder u. 14., nyitva december 15-ig

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.