A hatalmas belvárosi lakás cselédszobáját két disszidens értelmiségi, Bence György és barátja, Kenedi János bérelte ki a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőjétől, Kőszeg Ferenctől dolgozószobának. Bence akkoriban az élete végéhez közeledő Lukács György kései kéziratainak tisztázásán, Kenedi pedig Jancsó Miklós filmjeivel foglalkozó könyvén dolgozott. Keneditől származott az ötlet, hogy fessék ki a puritán és klausztrofób, amúgy a pesti nagypolgári szociokultúra klasszikusan feudalisztikus, szexuális titkokkal terhelt terét. Mindennek a hátterében nem kis mértékben pedig az ifjúsági szubkultúra vagy „ellenkultúra” önkifejezésmódjához tartozó házibulik elterjedésekor a budapesti lakáshiány és a magánéletbe való visszahúzódás jelensége állt. A cselédszoba paradoxona, hogy a magánéletnek ebben a kis marginalizált terében a poszt ’68-as generáció felrobbantotta az apolitikusság hivatalos modelljét, és megtöltötte pop- és politikai kultúrájának szimbólumaival.
A feladatra Kenedi művészbarátját, az amerikai pop-artot a színesen dekoratív vizualitása felől megragadó és Pestre adaptáló Kemény Györgyöt kérték meg. (Nem szokták gyakran említeni, de a pop-art szellemisége Magyarországon ennél indirektebb és intellektualizáltabb módon, objektekben és képversekben is jelentkezett.) Kemény 1963-ban, egy párizsi galériában érzett rá a színhiányos pesti valósággal éles kontrasztban álló amerikai pop-artra mint a kortárs művészet akkori megfelelőjére. Kenedi fölkérésének idején már nemcsak ő, hanem a neoavantgárd generáció legtöbb művésze reagált valahogyan az amerikai paradigmára, amely egyből le is váltotta az addigi európai (párizsi) primátust. Az ifjúsági kultúra mintázatai és termékei (a zene, az LSD, a farmer, a happening) London és New York felől, némi regionális áttéttel és közvetítéssel érkeztek Magyarországra, ahol 1968-ra a szakáll, a hosszú haj és a miniszoknya úgyszólván természetesnek számított. A Kemény-féle képi világ ezt a hivatalos kultúra által kontrollált, sokszor zaklatott, de mégis eltűrt ifjúsági szubkultúrát képviselte, illetve nyilvánvalóvá tette az „imperialista” reprezentációval való keleti azonosulást.
Kemény György fekete kontúrokkal jelölte ki a formát, és kikeverte a színeket, amelyeket a lakásban rendezett házibulik résztvevői közösen vittek föl a falra. Így, bár van szerzője és két „donátora” a műnek, a kor szellemiségéhez tartozóan inkább kollektív szerzőségről és kivitelezésről beszélhetünk. A falra kerülő programot ugyanis a lakásban megforduló underground közösség vitái és konszenzusa alakította, ami két évvel a csehszlovákiai invázió után ugyancsak időszerű és kiélezett lehetett. 1970-ben a magyarországi kritikai értelmiség a baloldali tradícióhoz való viszonyulásával és az újbaloldalhoz való kötődésének kérdéseivel volt elfoglalva, amelynek kifutását a „kiábrándulás” fogalmával szokták leírni. De ekkor még a secco programjában együtt szerepelt Marx és Lukács, Szolzsenyicin és Angela Davis, vagyis a régi és az új baloldal ikonjai, régi paradigmaként az „osztálytudat”, újként pedig a „faji tudat” fogalma, ahogy a szoba falán megjelent. Volt ebben sok humor és (ön)irónia, rengeteg szexuális utalás, az egész mégis egy olyan koherens világképen belül mozgott, amelyet még a résztvevői sem tudtak sokáig megtartani. A modernizmus, amely ezt az egész szellemi konstrukciót létrehozta, defenzívába került, és a vereség érzése már a hetvenes évek közepére elfogta a kritikusan gondolkodókat. A magyar értelmiség elbúcsúzott a baloldaltól, és kevés markáns kivételtől eltekintve sosem talált hozzá vissza. Ennek következményeit viseljük ma is.
Nehéz kárhoztatni azokat, akikben a Secco harsány pimaszsága és abszurdnak, távolinak vagy komikusnak tűnő politikai programja a múlt ártalmatlan relikviáját ünnepelteti. A kontinuitás hiánya miatt a szoba egyszerre tűnik történeti zárványnak és a ma kevéssé becsült demokratikus ellenzék saját emlékművének. Mégis, ezt a történetet, amelybe még a nemzetközi értelmiség jelenkori marxista reneszánsza sem képes beavatkozni, addig érdemes dekonstruálni, amíg lehet. Márpedig a marxizmus kérdésén kívül számos egyéb aspektus kínálkozik hozzá. Kenedi János beszéde alapján úgy tűnik, hogy ebben a generációban még mindig van hajlandóság és erő ahhoz, hogy hozzányúljon a tabuihoz, akár oly módon is, hogy a nyilvánosság elé viszi személyes életük egykori súlyos kudarcait. A szabad erkölcs és szexualitás korának domináns férfiszereplői, az underground macsói eddig még sosem követték meg a nőket, akiket szexuálisan vagy érzelmileg kihasználtak, intellektuálisan marginalizáltak és kiszorítottak. Vagy „csak” nem tudtak megmenteni az öngyilkosságtól. Ez az egyik jó nyom, amelyet követni lehet, emlékművek ápolása helyett.
A szoba szeptember 26-tól szerdánként 12 és 16 óra között látogatható, a belépés díjtalan. (Ferenciek tere 11., 2. emelet, bejárat a Haris köz 3.-ból).
