Kürti Emese

Miért állítunk emlékműveket?

  • Kürti Emese
  • 2014. március 6.

Publicisztika

"És a nemzeti eszme domborodjék ki. Meg aztán erő, de persze, akiben nincs, az hiába... Meg szerkezet. Az ősforráshoz kell visszamenni, onnan venni a formát, és azt teletölteni nemzeti eszmével. Mert hiába, az már el van ismerve, hogy azok tudtak a legtöbbet. Az utókor már elismerte. Azok tökéleteset csináltak. Hogy gondoljunk mi arra, hogy jobbat csináljunk? (...) Nemzeti eszme, erő, szellemi képesség! Ez a fő. A többit aztán bízzuk az utókorra."

Szinte kihallani az ünnepélyességet a századfordulós Magyarország legfoglalkoztatottabb emlékműszobrásza, Stróbl Alajos szavaiból, ahogy kis karimájú zöld vadászkalapját tisztelettel megemelte. De az utókorral szemben túlságosan megengedő volt, mert nemcsak a kompetenciájában bízott, hanem abban is, hogy képes lesz majd az általa képviselt - konzervatív - értékeket, mint a tradíció tisztelete és a formai minőség, folyamatosan fenntartani. Ám az utókort ebből a halmazból csak a politikai tartalom: a "nemzeti eszme" érdekli, az már csöppet sem, hogy a tárgy (szobor) kivitelezése milyen esztétikai minőséggel társul, vagyis az, hogy van-e jelenbeli érvényessége, kortársi aktualitása.

A német megszállás emlékműve projektcímen futó Szabadság téri terv körüli diskurzusok (és tiltakozások) nagyjából kimerítették a téma politikai tartalmát, sőt még az esztétikai minőségét is többen kifogásolták, senki sem kérdőjelezte meg azonban az emlékműállítás mint olyan szükségességét. Bár a tervezet anakronisztikus és retrográd jellegét szóvá tették, nem vonták kétségbe a műfaj kortársi létjogosultságát. Majdnem ötven évvel Marcel Duchamp halála után a magyar kultúrpolitika és a magyar közvélemény olyan műfajt támogat a magyar köztéri szobrászat újabb és újabb, botrányos műveinek a megrendelésével, illetve elfogadásával, amely tökéletesen szembemegy a művészet saját átrendeződésének, önreflexiójának kérdéseivel. Magyarán: nem az a gond elsősorban, hogy egy szobor borzalmasan rossz, förtelmes, gyomorforgató, vagy épp ellenkezőleg: kibírhatatlanul negédes és bájos, hanem hogy miért állítunk még mindig emlékműveket. Miért teszünk még mindig úgy, mintha a 20. század eleje óta nem történt volna semmiféle paradigmaváltás a képzőművészetben? Miért hozzuk létre még mindig a 19. századi akadémikus szobrászat figuratív hagyományának és a Kádár-korszak szintén hatalmi erővel legitimált zsánereinek ötvözetét, ezt a legújabb kori vizuális perverziót?

Meggyőződésem, hogy e konzervatív hagyományátörökítés tekintetében nem sok különbség van a "baloldali", illetve a jobboldali kormányok preferenciái tekintetében, de hát most épp az utóbbiak vannak abban a pozícióban, hogy közpénzből rendeljenek meg olyan szobrokat, amelyek miatt csak csukott szemmel lehet elhaladni - például - a Zeneakadémia előtt. A Fidesz-kormány udvari szobrásza, Párkányi Raab Péter legújabb műve (a következő a Szabadság téri lesz) Solti György karmestert mintázza, amint mutatóujjával derűsen kiemelkedik a majdnem kört formázó, csavart és trombitákkal ékes bronzelemek közül, amelyek "keretként" fogják össze az áradó zenét. Párkányi Raab "stíluselemei" néhány szobor tanulmányozása után evidenssé válnak: mindig egy nagyszabású metaforikus elképzelésen alapulnak, majd a kivitelezésben a konvencionálisan (realistán) megalkotott figura különböző testrészeit "szétdobálja" a kompozíció különböző pontjain, hogy a különböző anyag és faktúraminőségeket ütköztetve "modernnek" hasson. A probléma az, hogy sem a Nemzeti Színház előtti sivatagban álló, általa készített hat szobor, sem az összes többi nem nevezhető modernnek vagy kortársnak (ami a kultúrpolitika laza terminológiájában ennyit jelent: biológiailag aktív), mert a kortárs művészet problémái nem ezek.

Ezek a művek - Konok Péter kifejezését kölcsönözve - olyan "premodern díszek", amelyek a magyar szobrászat (mint a képzőművészet legmerevebb "ága") történeti progressziójának ellenében, a "közérthetőség", "szerethetőség" fogalmai, vagyis a kollektív tudatra irányuló politikai manipuláció anakronisztikus tárgyi elemeiként sajátítják ki a demokratikus közteret. Dekorációs funkciójuk van "a nemzeti eszme" kiüresedett terminusának védelme alatt, így senki nem meri megkérdőjelezni (a "baloldalon"), hogy emlékezetpolitikai funkciójuk valóban szükséges. A "szoborgyalázás" bűntette független a tartalomtól vagy a szobor esztétikai minőségétől: a konszenzus szerint ha már felállították, a szobornak mágikus funkciója van, tehát védendő. Az, hogy a kortárs művészet egyik jellegzetessége a médiumról való gondolkodás, a tradícióhoz való kritikus viszony és az öndefiníció szükséglete, itt nem is kérdés, mint ahogy az sem, hogy miért kellene kegyeletesnek lenni egy irreleváns, nem kívánt és a közre erőszakolt tárggyal szemben.

A "nemzeti eszme" és a centralizáció együttese pedig kitermeli a maga produktumait: nem nehéz észrevenni, hogy a kormány szoborállítási szenvedélyét a Magyar Művészeti Akadémia elégíti ki. Párkányi csak fiatalsága miatt (46 éves) nem tag, de már 1998-ban megkapta az MMA arany oklevelét. Mestere pedig az MMA-tag Melocco Miklós, akinek figuratív dagályossága minden szobrászati zsűri elnöki posztját biztosítja jelenleg számára, így például a Szabadság téri emlékmű és a Kossuth térre reprodukálandó Andrássy-szobor esetében is. (Utóbbi kivitelezője a szintén MMA-tag Bencsik István szobrász művészeti kft.-je.)

Szintén az akadémia képzőművészeti tagozatába (melynek egyetlen nőtagja sincs) tartozik a kárpátaljai Nagy János, akinek jelenleg a Szász Jenő számára alapított Nemzetstratégiai Intézet leginkább nyitott részében, a Kárpát-haza Galéria nevű helyen rendeztek kiállítást. (A megnyitón Szász Jenő "megemlítette, hogy éppen a kiállítás napján szentelte fel a galériát Erdő Péter bíboros úr".) A Párkányi-féle álmodernséghez hasonlóan Nagy János bronzszobrai is csak egy lépésre távolodnak el az akadémikus szobrászattól. Szürkemarha hátán éppen fennmaradó meztelen figura egyensúlya, ágaskodó, kicsavarodó testű lovak - megannyi egyéni kihívás a szobrászat, ha nem is a művészet számára. Megint az MMA honlapját idézem: "Nagy János műveinek értő elemzésével Szemadám György, a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának vezetője szolgált. Megállapította, hogy Nagy János is azok közé a művészek közé tartozik, akik úgy vélik, a kortárs magasművészet képviselőinek a magyarság képzőművészeti formavilágának és motívumkincsének ősi örökségét kutatva az ősi sztyeppei nomádok világáig el kell merészkedniük." Ebből az egészből azonban csak annyi derül ki, hogy létezik egy minden hatalommal megtámogatott, párhuzamos világ, amelyet nem a kormány és nem az MMA hozott létre, de még senkinek sem volt bátorsága lebontani.

Neked ajánljuk