Kiállítás

Vitamin a falban

Navid Nuur: Color Me Closely

  • Kürti Emese
  • 2014. április 13.

Képzőművészet

Mindjárt az elején zavarba ejti a nézőt Navid Nuur kiállítása: a Trafó terét aranyfalként szeparáló, enyhén zizegő fólia hatására a szemközti falon lévő két monokróm festmény már eleve csak visszafelé tűnik föl.

Az iráni származású, Hollandiában élő művész szívesen játszik az érzékek összezavarásával, de nem pusztán szenzuálisan bizonytalanít el. Nehéz eldönteni, hogy művészetének materiális egyszerűsége, gyakorlati élethez kötődő minősége és szubjektivitása, amely egy szenzuális alapokon működő rendszerré áll össze, koherens intellektuális háttérből táplálkozik-e, vagy inkább "gyerekes" spontaneitása jelenti-e különösségének vonzását.

Miután belefáradt a klaszszifikációs problémákba, Navid Nuur úgy döntött, hogy nem próbál meg rendet tenni műveinek kritikusok által felajánlott fogalmi rendszerében, és bevezeti a hagyományos médiumoknál kreatívabb fogalmat, az "interidmodult". Lényegében arról van szó, hogy az általa létrehozott művek (festmény, fotó, szöveg, objekt stb.) nem egyéni autonómiájukban, hanem térben elrendezett, kollektív interakcióban érvényesülnek. Alig lehatárolt vagy éppenséggel nyitva hagyott egységeket, modulokat hoz létre, amelyek viszont nem egységekként, hanem tartalmilag, minőségileg állnak kapcsolatban egymással. Az autonómiájukban változó minőséget hordozó művek ebben a konstrukcióban viszont egy önreferenciális, hallatlanul izgalmas rendszerré állnak össze, és maga a kiállítás is dinamikus, többszörösen fölfedezhető, interaktív térré változik.

Nem nélkülözhetetlen, ám hasznos tehát a térkép. Ebből kiolvasható, hogy a belépéskor negligált fehér fal nem egyszerűen hagyományos falfestéket, hanem D-vitamint is hordoz. Ez az egészségtudatos civilizációban az immunrendszer és az optimizmus napfényvitaminja, ahogy Nuur részletesen kifejti, de itteni alkalmazásának voltaképpeni célja a nyitás. Koncepciójában a pigmentként használt vitaminos festék a külvilággal köti össze a galéria terét, vagyis a white cube hermetikusságának és elitizmusának lebontására törekszik ezen az észrevétlen módon. Hasonlóan a hátsó, hosszú feliratot hordozó fekete fal festékébe aktív szenet kevertek, amelynek viszont tisztító és mérgeket semlegesítő hatása van, így valamiféle természetes és biológiai kontextust teremt a galériában. Amellett, hogy fekete. A fekete pedig Nuur dialektikus színe, melyet egyrészt perszonifikál, másrészt színeket és objektumokat, illetve hangot rekontextualizáló eszköznek tekint.

A feketével való imaginárius párbeszéd az említett falról olvasható le. A megszemélyesített fekete és a szerző diskurzusának médiuma a barnásszürke pokróc, melyet hétköznapi konkrétságában a fal előtt helyeztek el. A kiállításnak talán ez a gyönge pontja: az értelmetlenül hosszú szöveg, mely a műtermében a pokróc alatt, sötétben üldögélő művész által teremtett szituációval indul, kevés meglepő vagy poétikus elemet tartalmaz. Voltaképp közhelyes és érdektelen, még akkor is, ha elismerjük, hogy a huszadik század nagy monokróm hullámait követően nem könnyű ebben a könnyed tónusban bármiféle teoretikus adalékot ide kapcsolni. De még így is gyermetegnek tűnik a fekete mint szín és hang, a fekete mint univerzum vagy a fekete pötty tágulásának agyonhasznált toposza.

Navid Nuur nem szavakban erős, hanem abban, hogy még hozzá tud tenni valamit a színelmélet és a monokróm óriási hagyományához és gyakorlatához. Amikor füstbombákat helyez el egy kiállítási enteriőrként berendezett helyiségben, majd a különböző színekben gomolygó füst látványát mobiltelefonnal rögzíti, és ugyancsak mobilon játssza le a Trafóban, akkor a kortárs városi kultúra dinamikusan fejlődő technikai apparátusát harmonizálja az általában szeparált kortárs művészet problematikáival. A városi etnográfia (graffiti, urban culture, gördeszkázás) eszköztárával rombolja az elitista művészet arroganciáját, miközben olyan huszadik századi, modernista művészetelméleti kérdéseket reaktivál, mint a szín és a kép autonómiája, illetve relativizmusa. A színeknek olykor még társadalmi vonatkozásuk is van, amikor A monokróm szemkódexe alcímmel a két rivális, a Coca-Cola és a Pepsi színdinamikáját egyesíti egyetlen képen.

A piros és a kék kevésbé konvencionális árnyalatai elfogadtatásának szándékával a kanonizált Pantone-rendszer ellen indított publikációs hadjáratot, és olyan privát emlékeken alapuló árnyalatok bevezetését javasolja, mint az azúr- vagy kobaltkék mintájára komponált "zúzódáskék". Ez a személyes megközelítésmód, úgy tűnik, nagyon jellemző Navid Nuur gyakorlatára, ami azért involvál némi szellemességet és humort. Amikor kifejti, hogy nem éri be a vékony rétegben felhordott színnel, hanem anyagiságában akarja a kéket és a pirosat megtapasztalni, akkor előbb mormogással, majd eksztatikus hangok kíséretében gyurmázza össze a két alapszínt, és keni föl a falra. A nézőt úgy vonja be a vicceibe, hogy előbb egy elsötétített térben elhelyezett táblakép kukkolásába viszi bele, melynek festményszerű illúzióját a ritmikusan feketébe és szürkébe átváltó auratikus tér teremti meg. Majd megkerülve a felépítményt és belépve a falba vágott oválisba (a beszippantó nagy fekete festménybe), kiderül, hogy egy másik objekt megvilágításának fénye hozta létre az illúziót, és a festményszerű festmény voltaképp egy manipulált fényvisszaverő közlekedési tábla.

Trafó Galéria, Bp. IX., Liliom u. 41., nyitva március 23-ig

Neked ajánljuk