Kürti Emese

A kelet-európai művészeti színtér gyakran visszasírja a kilencvenes éveknek azt a "kegyelmi" állapotát, amikor a vasfüggöny mögül feltáruló egzotikuma iránt fogékony Nyugat kitüntette a figyelmével. A figyelem azonban nem tartott sokáig, Kelet nem volt eléggé keleten, nem annyira, mint mondjuk Kína, Tajvan vagy India, és a Nyugat perspektívájából ahhoz sem bizonyult elég ügyesnek, hogy a posztkolonialista teóriákkal elsajátítsa a szabadság nyelvét. A globális művészet vélt vagy valós demokratikus színterén, a biennálék megakiállításain a Kelet nem művészetének nyelvi különbözőségével, hanem inkább infrastrukturális elmaradottságával tűnik ki, az pedig kevésnek bizonyul a különösség iránti érdeklődés fenntartásához. Mostanra az a helyzet alakult ki, hogy miközben a centrum kontra periféria problematikáról mint valami obszcén viccről jó társaságban hallgatni illik, Kelet-Közép-Európa magára maradt a Nyugat iránti maradandóan kínzó, modernista nosztalgiájával, és azzal a látszattal, mintha önmagában is kiválóan boldogulna.

Európának kilenc mértani középpontja van, Németországban mindjárt kettő. Én eddig csak a tállyairól tudtam, mert feliratban oda van vésve a négyméteres griffmadár alá, a Vereskocsma és a posta között. Gyanús volt mindig, hogy nem kizárólag ez az egy falu szeretné identitáserősítésre felhasználni a topográfiai vakszerencsét, de Németh Ilona térképéről most már leolvasható az összes helyszín. A legrégebbi emlékmű a Terebesfehérpatakon, Kárpátalján álló obeliszk, amelyet az után állítottak 1887-ben, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia Térképészeti Intézete a hosszúsági és szélességi körök felezővonalainak metszéspontjában meghatározta Európa közepét. De a szórás meglehetősen nagy, Lengyelországot egészen körbeveszik a piros pöttyök, és a környéken csak Csehországnak nem jutott egy se.

Úgy kezdem, mint egy hagyományos kiállításajánlót: menjenek a Ligetbe! Várnagy Tibor galériája a nyolcvanas évektől egyfajta kompenzációs műhelyként, a nagy intézmények elmaradt feladatait pótolva vagy a kanonizált áramlatokkal szemben haladva működik. Olyan művészek állítanak itt ki, akiknek a nagy kurzusok homogenizáló struktúráinál fontosabbak a kísérleti formák, az egyéni hang szabadsága, és az olyan alternatív létmód, amely a kívülállás függetlensége révén autentikussá és hitelessé teszi a megszólalásukat. A Liget Galéria ilyenformán átörökített valamit a földalatti művészet karakterisztikumából, miközben maga az underground a rendszerváltást követően fölszívódott. Könnyen előfordulhat, hogy a kortárs művészet a következő időszakban ismét defenzívába szorul majd, de ez esetben legalább önironikusan tudomásul veheti, hogy vannak bázisok, ahová visszavonulhat.

"Nekünk nagyobb nyájunk lesz - mondta Dina. - Meg teheneink. Mi lesz a neve az első borjúnak? - Doktor Karl Marx - felelte Joseph. - Másszunk fel a torony tetejére!" A torony tetejéről Koestler hősei belátták az 1937-ben alapított kommuna egész területét és a kőhajításnyira lévő arab falvakat is, ahonnan féltékenyen figyelték a kopár sziklára telepített kibuc gyors infrastrukturális fejlődését. A nemzetiszocialisták által korábban meggyalázott Dina sorsa végül szimbolikus halálával zárul, mert a muhtár romlott fia nemcsak őt magát pusztította el, hanem fölgyorsította egy kísérleti közösség visszavonhatatlan széthullását is.

Murcia közepes nagyságú város Spanyolország délkeleti részén. Ha befut a busz a pályaudvarra, rögtön világossá válik, hogy a régió némi eltolódást mutat kelet felé, gazdaságilag és infrastrukturálisan ugyanakkor mégiscsak egy nagy európai ország része, közel Afrikához. Migráció azonban nem csak délről érinti: a narancsszedő romániai feketemunkásoknak mindennap indítanak járatokat huszonöt román városba. Öt nap alatt több románnal találkoztam, mint egy évig Budapesten.

Székesfehérváron progresszív teremőrnők sóhajtoznak - az ablakon a lángos és a sült kolbász szagával ingerlően beáramló tömegmoraj készteti őket erre. Azok ott kinn, a kiállítás meg itt benn. A szokásos felállás, de bosszantó a karnyújtásra lévő közönség elvi megtapasztalása, miközben üres a tér, és olyan nyilvánvaló volna különben a siker, ha nem kolbászt tömne magába az egész város. Fehérváron a teremőrök elhivatottak, ötletük van a marketingre, és a Lódz Kaliska láthatólag belopta magát a szívükbe.

Idén harmadik önálló kiállítását rendezte meg Németh Hajnal, ezúttal a Ráday utcában lévő Videospace Galériában. Korábban a Kiscelli templomterében a keservesen összetört BMW-t rakta körbe hanginstallációval, amiben volt pedagógia, költészet és még valami ráadás, ami a legkevésbé megfogható. Németh Hajnal műveiben mindig ott van ez a rés, a konceptuális művészetnek az az intellektuális hasadéka, amely épp intellektussal tölthető föl a legkevésbé, mert a gondos arányok valahogy úgy vannak kialakítva, hogy mindig maradjon egy lépés hiány. A hiány eltüntetésére pedig egyszerűen nem állhat a néző rendelkezésére az összes interpretációs eszköz, ez is a recept része. A mű - már-már bosszantó - enigmatikussága annál keservesebb és annál nagyszerűbb, minél több kortársi szemetet használ föl ahhoz, hogy a kései kapitalizmus kultúrájának egyik fő nyavalyáját, a magas és alacsony művészet rothadó viszonyát folyton újraalkossa.

Idén nyáron hetedszer rendezték meg a Kogartban a friss diplomások kiállítását. A Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának és a Moholy-Nagy Képzőművészeti Egyetem volt hallgatóinak munkáiból válogattak. A kiállítás olyan, amilyennek egy diplomáskiállításnak lennie kell, még ha néhány, az egyetemtől egy-két évnyi távolságba került "érettebb" fiatal művésszel meg is bolondították: negyedrészt unalmas, negyedrészt akarnok, a többi bizonytalan. És a műfaj természeténél fogva, no meg a statisztikának megfelelően mindig akad egy-két-három posztnövendék, akiről látszik, hogy vannak ötletei és biztosan lesz majd belőle művészféle.

A Magyarországon élő, lengyel származású brit fotóművészt, Terri Potocznát az irritálta, hogy a médiában "fekete-fehérben, szegénységben" ábrázolják a romákat. Itt valószínűleg az a XIX. században kanonizálódott kép tölti be a kortárs média képeinek is a helyét, amely a porban fürdőző purdékról, a vályogvető és vándorcigányokról vagy az érzéki cigánylányokról a mai napig rögzült a köztudatban. A Magyar Nemzeti Galéria tele van az ilyen témájú XIX. századi festményekkel, sőt az elegáns Ferenczy Károly a XX. század elején is festette az olcsó pénzért kapható, fényes bőrű cigánylányok aktjait. Ezek az ábrázolások valóban a többségi társadalom konstrukciói, amelyek kellő distancia alkalmazásával és nem is annyira ártatlanul az idegenség státuszában akarják megtartani a mellette párhuzamosan élő népcsoportot. Kifogás tehát bőven van az ábrázolás módját és tartalmát illetően. De kérdés, hogy az a játék, amelybe Potoczna belevágott, nem veszélyes-e szintén.

Nyáron, amikor minden kicsit elengedettebb, és alig akad nézhető kiállítás a városban, mindennek megnő az értéke, és a Mai Manó fotókiállítására úgy támolyog be néző és újságíró, mint a melegtől megszédült légy. Hogy majd ott a magyar fotó történetét megnézheti - kicsiben. A szédülés akkor ér véget, amikor a hűvösben kiderül, hogy egy ilyen általános, hetvenhárom művész munkáját bemutató kiállításhoz semmilyen kiadvány nem készült, csak a szűkszavú sajtószöveget lehetne lobogtatni, már ha érdemes. Javasolták viszont, hogy képek hiányában fényképezzem csak le a homlokzatot, mert azt szokták. Az ember aztán eltűnődhet azon, hogy van-e öszszefüggés az intézményi jó szándékú dilettantizmus és a fényképezés magyarországi mostoha sorsa között úgy általában.

A Magyar Nemzeti Galériában egy cím alatt két kiállítást rendeztek, bár a szándék ennek épp az ellenkezője lett volna. A földszinti kiállítóterem egyik felében az olasz "született futurista", Fortunato Depero életművéből válogattak, folytatólagosan pedig a magyar avantgárd művészet futurista jellegét igyekeztek kimutatni. Kürti Emese

Van a magyar művészettörténet-írásnak néhány nagy mulasztása. Nem sorolnám föl mindegyiket, de jelen írás tárgya a legimpozánsabban kirívó példák közé tartozik. St.Auby Tamás életművével olyan mértékben nem mert, nem akart, nem tudott foglalkozni senki, hogy az már szinte történelemhamisításnak minősül. Kürti Emese