Murcia közepes nagyságú város Spanyolország délkeleti részén. Ha befut a busz a pályaudvarra, rögtön világossá válik, hogy a régió némi eltolódást mutat kelet felé, gazdaságilag és infrastrukturálisan ugyanakkor mégiscsak egy nagy európai ország része, közel Afrikához. Migráció azonban nem csak délről érinti: a narancsszedő romániai feketemunkásoknak mindennap indítanak járatokat huszonöt román városba. Öt nap alatt több románnal találkoztam, mint egy évig Budapesten.
A város tehát a keleti és a nyugati kultúra mediterrán találkozópontja, és az élet mindennapi felületén a kollaboráció zavartalannak tűnik. Az anarchisták és antifasiszták nyomát le lehet olvasni a házfalakról. A hajdani militáris célú épületeket, két mór stílusú katonai barakkot, felajánlották hasznosításra a Manifestának. A többi kiállítóhely eredeti funkciója (Murciában és Cartagenában) is a társadalmi működés érzékeny szegmenséhez tartozik: van közöttük börtön, autopszia, kaszinó. A vándorbiennále alapvonásaként meghatározott kritikai szemléletmód számára ideális dekonstrukciós közeg, de elvárás is a lokális adottságokra való reflexió, ami a helyi művészek bevonásától Európa délnyugati részének geopolitikai újradefiniálásáig terjed.
A nyolcadik európai kritikai biennále idei hívószavai tehát a migráció, a kollaboráció, a közös gondolkodás voltak. Strukturálisan a csoportos kurátori munka jelentette a formát, szemben a korábbi egyfős kurátori irányítással, így három csoport, az ACAF (Alexandria Contempory Arts Forum), a CPS (Chamber of Public Secrets) és a tranzit.org (Vít Havránek, Zbynek Baladrán, Hegyi Dóra, Boris Ondreicka) szervezésében valósultak meg a kiállítások, amelyek jellemző módon nélkülözték a hagyományos műformákat. Egyteremnyi táblakép talán összesen, egyébként kevés ceruzarajz és főként sokcsatornás videoinstallációk sora jelentette a kínálatot. Az idei Manifesta emellett generációs biennálénak mondható, úgy értelmezve a legfrissebb tendenciák képviseletének szándékát, hogy csak a 25 év körüliek alkalmasak rá.
A szektariánus jelleg nem kizárólag ezért érzékelhető. A Manifesta radikálisan csökkentette a néző szerepét, illetve primer vizuális élmények befogadásának alacsonyabb rendű élményére szorítja rá azzal, hogy a kurrens teoretikus vitákat a művek fölébe helyezi. Eljutottunk oda, hogy a kritikai marxizmus és a posztkolonialista teóriák között valahol elveszett a mű relevanciája, és a teória köntöse vagy álcája nélkül az etikailag kifogástalan koncepció nem megy át a művé válás metamorfózisán. Kidobtuk az esztétikát az ablakon. Ami a teóriát illeti, az csak a beavatottak számára működik. Ha nem értjük a Zizek-Lacan-vonalat, ha nem érzékeljük a történeti avantgárd párhuzamait vagy nem tudjuk lokalizálni az ideológiai harcban Terry Eagletont, akkor marad a munkák szegényes vizualitása és az elégedetlenség. A művek többsége józanul és ügyesen alkalmazza a kritikai elméleteket, a hibriditás és transzgresszió, az institucionalizmuskritika, az aktivizmus és az ellenállás fogalmaival operál, úgyszólván rajtakaphatatlanul. Csak épp nehéz különbséget tenni a fogalmi adaptációs készség és a meggyőződés között.
Világos, hogy a közvetlen társadalmi cselekvés kudarc, az univerzalista gondolkodásnak vége, a művészet nem analóg az élettel. A régi postaépületben az ACAF tesz ugyan erőfeszítést, hogy az Overscore-ként (áthúzás, fölülírás) meghatározott programjával megpróbáljon elébe menni az intézményesülés elkerülhetetlen velejáróinak, és a tranzithoz hasonlóan később kulmináló programokkal (Pánafrikai Biennále) kiterjeszteni és meghosszabbítani akarja a lehetőséget. Az ő megrendelésükre készült el az egyetlen Manifesta-kritikus mű is, a Common Culture videója, amelyben három angol selyemfiú egyszerre parodizálja a kulturális turizmust, a nacionalizmusba forduló lokális gazdasági törekvéseket és közvetve a Manifesta teoretikus nyelvét. A régi postaépület más helyszínekhez képest egyébként is többet engedett a humornak, a vizualitásnak és az önreflexiónak. Mariusz Tarkawian tenyérnyi rajzokon parafrazeálta a Manifesta korábbi és ezután elkövetkező résztvevőinek stílusát.
A CPS-csoport a médiahasználat résén keresztül próbálkozott kortársi valóságkísérletekkel a helyi, a nemzeti és a nemzetközi egymásra rétegződő szintjein. Az általuk megrendelt művek jelentős része ezért az interneten, a sajtóban vagy a rádióban volt elérhető. Legnehezebb dolga talán mégis a tranzit csoportnak volt, mert a kelet-európai adottságot, vagyis a poszt-kommunista átmenet tapasztalatát a kirótt feladattal, az afrikai párbeszéddel kellett összekapcsolniuk, miközben a közös, alkotmányozásnak nevezett definíciókísérletük nem járt sikerrel. A tranzit folyamatosan szem előtt tartja az avantgárd példáját, vele együtt az univerzalizmusra való törekvést és az utópiákkal való bánásmódot, de a végtelen analógialáncolatból összeálló komplexitás nem lehet pótléka a modernizmusnak. A posztkolonialista nézőpont maga a kudarc beismerése, még ha pozitív hozadéka is a centrum kontra periféria dichotómia eltörlése. Igor és Ivan Buharov szuper 8-as filmje, a Kormányeltörésben, amely Domonkos István 1971-es versére készült, a migráció végtelen útján keresztül épp ezt az irányíthatatlan történelmi sodródást illusztrálja.
Boris Buden zágrábi és berlini teoretikus egyik írásában azt a kérdést teszi föl, milyen cselekvési lehetőségünk van nekünk, baloldali értelmiségieknek, akik a posztmodern idők gyermekei vagyunk, és akik pusztán professzionális okokból működünk a művészet, a kultúra és a politika széles mezején. Alapítsunk pártot? Nem lesz egyszerű.
Murcia, Cartagena; a Manifesta 8 január 9-ig látogatható.
