Kiállítás - A józanság esztétikája - Manifesta 8

  • Kürti Emese
  • 2010. október 28.

Zene

Murcia közepes nagyságú város Spanyolország délkeleti részén. Ha befut a busz a pályaudvarra, rögtön világossá válik, hogy a régió némi eltolódást mutat kelet felé, gazdaságilag és infrastrukturálisan ugyanakkor mégiscsak egy nagy európai ország része, közel Afrikához. Migráció azonban nem csak délről érinti: a narancsszedő romániai feketemunkásoknak mindennap indítanak járatokat huszonöt román városba. Öt nap alatt több románnal találkoztam, mint egy évig Budapesten.

Murcia közepes nagyságú város Spanyolország délkeleti részén. Ha befut a busz a pályaudvarra, rögtön világossá válik, hogy a régió némi eltolódást mutat kelet felé, gazdaságilag és infrastrukturálisan ugyanakkor mégiscsak egy nagy európai ország része, közel Afrikához. Migráció azonban nem csak délről érinti: a narancsszedő romániai feketemunkásoknak mindennap indítanak járatokat huszonöt román városba. Öt nap alatt több románnal találkoztam, mint egy évig Budapesten.

A város tehát a keleti és a nyugati kultúra mediterrán találkozópontja, és az élet mindennapi felületén a kollaboráció zavartalannak tűnik. Az anarchisták és antifasiszták nyomát le lehet olvasni a házfalakról. A hajdani militáris célú épületeket, két mór stílusú katonai barakkot, felajánlották hasznosításra a Manifestának. A többi kiállítóhely eredeti funkciója (Murciában és Cartagenában) is a társadalmi működés érzékeny szegmenséhez tartozik: van közöttük börtön, autopszia, kaszinó. A vándorbiennále alapvonásaként meghatározott kritikai szemléletmód számára ideális dekonstrukciós közeg, de elvárás is a lokális adottságokra való reflexió, ami a helyi művészek bevonásától Európa délnyugati részének geopolitikai újradefiniálásáig terjed.

A nyolcadik európai kritikai biennále idei hívószavai tehát a migráció, a kollaboráció, a közös gondolkodás voltak. Strukturálisan a csoportos kurátori munka jelentette a formát, szemben a korábbi egyfős kurátori irányítással, így három csoport, az ACAF (Alexandria Contempory Arts Forum), a CPS (Chamber of Public Secrets) és a tranzit.org (Vít Havránek, Zbynek Baladrán, Hegyi Dóra, Boris Ondreicka) szervezésében valósultak meg a kiállítások, amelyek jellemző módon nélkülözték a hagyományos műformákat. Egyteremnyi táblakép talán összesen, egyébként kevés ceruzarajz és főként sokcsatornás videoinstallációk sora jelentette a kínálatot. Az idei Manifesta emellett generációs biennálénak mondható, úgy értelmezve a legfrissebb tendenciák képviseletének szándékát, hogy csak a 25 év körüliek alkalmasak rá.

A szektariánus jelleg nem kizárólag ezért érzékelhető. A Manifesta radikálisan csökkentette a néző szerepét, illetve primer vizuális élmények befogadásának alacsonyabb rendű élményére szorítja rá azzal, hogy a kurrens teoretikus vitákat a művek fölébe helyezi. Eljutottunk oda, hogy a kritikai marxizmus és a posztkolonialista teóriák között valahol elveszett a mű relevanciája, és a teória köntöse vagy álcája nélkül az etikailag kifogástalan koncepció nem megy át a művé válás metamorfózisán. Kidobtuk az esztétikát az ablakon. Ami a teóriát illeti, az csak a beavatottak számára működik. Ha nem értjük a Zizek-Lacan-vonalat, ha nem érzékeljük a történeti avantgárd párhuzamait vagy nem tudjuk lokalizálni az ideológiai harcban Terry Eagletont, akkor marad a munkák szegényes vizualitása és az elégedetlenség. A művek többsége józanul és ügyesen alkalmazza a kritikai elméleteket, a hibriditás és transzgresszió, az institucionalizmuskritika, az aktivizmus és az ellenállás fogalmaival operál, úgyszólván rajtakaphatatlanul. Csak épp nehéz különbséget tenni a fogalmi adaptációs készség és a meggyőződés között.

Világos, hogy a közvetlen társadalmi cselekvés kudarc, az univerzalista gondolkodásnak vége, a művészet nem analóg az élettel. A régi postaépületben az ACAF tesz ugyan erőfeszítést, hogy az Overscore-ként (áthúzás, fölülírás) meghatározott programjával megpróbáljon elébe menni az intézményesülés elkerülhetetlen velejáróinak, és a tranzithoz hasonlóan később kulmináló programokkal (Pánafrikai Biennále) kiterjeszteni és meghosszabbítani akarja a lehetőséget. Az ő megrendelésükre készült el az egyetlen Manifesta-kritikus mű is, a Common Culture videója, amelyben három angol selyemfiú egyszerre parodizálja a kulturális turizmust, a nacionalizmusba forduló lokális gazdasági törekvéseket és közvetve a Manifesta teoretikus nyelvét. A régi postaépület más helyszínekhez képest egyébként is többet engedett a humornak, a vizualitásnak és az önreflexiónak. Mariusz Tarkawian tenyérnyi rajzokon parafrazeálta a Manifesta korábbi és ezután elkövetkező résztvevőinek stílusát.

A CPS-csoport a médiahasználat résén keresztül próbálkozott kortársi valóságkísérletekkel a helyi, a nemzeti és a nemzetközi egymásra rétegződő szintjein. Az általuk megrendelt művek jelentős része ezért az interneten, a sajtóban vagy a rádióban volt elérhető. Legnehezebb dolga talán mégis a tranzit csoportnak volt, mert a kelet-európai adottságot, vagyis a poszt-kommunista átmenet tapasztalatát a kirótt feladattal, az afrikai párbeszéddel kellett összekapcsolniuk, miközben a közös, alkotmányozásnak nevezett definíciókísérletük nem járt sikerrel. A tranzit folyamatosan szem előtt tartja az avantgárd példáját, vele együtt az univerzalizmusra való törekvést és az utópiákkal való bánásmódot, de a végtelen analógialáncolatból összeálló komplexitás nem lehet pótléka a modernizmusnak. A posztkolonialista nézőpont maga a kudarc beismerése, még ha pozitív hozadéka is a centrum kontra periféria dichotómia eltörlése. Igor és Ivan Buharov szuper 8-as filmje, a Kormányeltörésben, amely Domonkos István 1971-es versére készült, a migráció végtelen útján keresztül épp ezt az irányíthatatlan történelmi sodródást illusztrálja.

Boris Buden zágrábi és berlini teoretikus egyik írásában azt a kérdést teszi föl, milyen cselekvési lehetőségünk van nekünk, baloldali értelmiségieknek, akik a posztmodern idők gyermekei vagyunk, és akik pusztán professzionális okokból működünk a művészet, a kultúra és a politika széles mezején. Alapítsunk pártot? Nem lesz egyszerű.

Murcia, Cartagena; a Manifesta 8 január 9-ig látogatható.

Neked ajánljuk

Minden elmúlik

Óbuda legújabb művészeti ékessége 2019-ben, a roncstelepként vegetáló Goldberger textilgyár egyik felújított részéből nőtt ki; a volt mosócsarnok és a hozzá kapcsolódó, négyszintes épület több mint ezer négyzetméternyi összterületén nyílt meg tavaly a „szemerei remete”, a „magyar ugar lírai krónikása”, a „mezőgazdasági művészet” megteremtője, azaz Bukta Imre kiállítása. A magát független kortárs magánmúzeumként definiáló intézményben egyeseknek kalandtúrává, másoknak a meredek és keskeny lépcsők miatt megközelíthetetlenné válik a kiállítás egészének megtekintése. Az intézmény minden pozitív kezdeményezése mellett is piaci vállalkozás: erre utal a belépőjegyek (nem csak a magyar viszonyokhoz képest) magas ára és a shop elképesztő kínálata, amely a Bukta-bögréken, -kitűzőkön, -hűtőmágneseken keresztül egészen a Bukta-művekkel díszített pólókig terjed.

A kígyó

Az influenszerekről szóló előadás nem bontja ízeire, nem szálazza szét a közösségi média világát, inkább ránk zúdítja azt a maga (hitelesen) inkoherens valójában, kicsit úgy, mint amikor az ember a vécén ülve vagy elalvás előtt pörgeti a telefonját egy kissé már módosult tudatállapotban, ami azonban megnehezíti, sőt talán el is lehetetleníti az árnyalt, problémákat is feltáró reflexiót. Megteremtődik viszont ennek a világnak egy lehetséges színpadi változata, fel-felvillannak a közösségi médiában rejlő színházi helyzetek, az influenszerekben megbúvó színészek.

Nyíltan és aktívan

A gender studies iránt érdeklődő hazai olvasók már több mint tíz éve követhetik a tudományterület témáit és eredményeit a TNTeF – Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóiratból. Sorra születnek monográfiák is, de átfogóbb tanulmánykötet (magyar nyelven), főleg az utóbbi időszakban, viszonylag kevés jelent meg. Ezért is örvendetes, hogy új tétellel gazdagodott a magyar gendertanulmányok szakirodalma.

Tanácsi sztárparádé

Lassan három éve, hogy Demeter Szilárdot, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját miniszteri biztossá nevezték ki azzal a feladattal, hogy „koordinálja a magyar könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkultúra megújítását és társadalmasítását”. Első hallásra csak egy újabb kulturális elmebaj körvonalazódott, de miután Demeter olyan tervezettel állt elő, amelyben a klubok és a próbahelyek fejlesztésétől a fellépési lehetőségek bővítésén át a tehetségkutatók és a turnék támogatásáig sok minden szerepelt, a hazai könnyűzenészek jó része üdvözölte a miniszteri biztos belépőjét. Különösen annak fényében, hogy Demeter belengette azt a 25 milliárd forintos állami támogatást is, amelyet szerinte öt év alatt lehet majd elkölteni a különféle programpontokra.

Fejre mentek

Máig rejtély, kik és miért lopták el sírjából Tisza István vagy később Kádár János koponyáját. A Tisza koporsójában található értéktárgyakat a tettesek nem vitték el.

Focizhat, de panaszkodni ne merjen

Magyarországon nem csak stadionok, de kondiparkok, műfüves pályák, tornatermek is épültek szép számmal – csak legyen, aki megtölti ezeket. Maroslelén a polgármester húzott mezt 47 évesen, hogy a futballcsapat végig tudja játszani a bajnokságot.

Horthy helyett Deák

Teljes arculatváltást és névváltoztatást kezdeményezett a Jobbik, azt bizonyítandó, hogy végleg szakított szélsőséges múltjával. Az új vezetés a Fidesz alternatíváját kívánja nyújtani a konzervatív választóknak. Jókora ambíció, miközben egyelőre az a kihívás, hogy a párt megugorja a parlamenti küszöböt.