A kiállítást csak egy kis árva plakát hirdeti az ajtón, a szemöldökfa árnyékában, úgyhogy csak az veszi észre, aki már előtte áll, és félretaszigálta a lángosevőket (sütötte a Turul-Gastro Bt.). A hangulat vásári jellegű, némiképp középkorias, és kicsit elbizonytalanodom, ahogy elképzelem az árpádsávos bajszokat, amint rángani kezdenek a röhögéstől a sok pucér nő láttán a kiállítótérben. Az emancipáció útja rögös.
Nem valószínű ugyanakkor, hogy a Lódz Kaliska szelektálni akarná a közönségét, még ha a nőket részesítik is előnyben. 1979 óta, amióta egy lengyelországi művésztelepen megalakult a csoport (Marek Janiak, Andrzej Kwietniewski, Adam Rzepecki, Andrzej Swietlik, Andrzej Wielogórski volt tagja az idők során), és fölvette a lódzi külvárosi pályaudvar nevét, számos tömegrendezvényt szerveztek, és miközben a történelmi kontextus változott körülöttük, talán csak 1989-ben tűnt úgy, hogy pihentethetik fáradságos dadaista tevékenységüket. Ekkor jártak először külföldön, épp Magyarországon, és a Ne bassz, tízéves a Lódz Kaliska! című történelmi kiállításukkal, amelyet a Liget Galériában rendeztek, le is akarták zárni pályafutásukat. Akkor arról volt szó, hogy a kanonizáció nyomása előtt meghajolva létrehozzák a saját múzeumukat, és egyénileg folytatják tovább. Múzeum helyett végül elevenebb közösségi formát, kocsmát alapítottak Lódzban, és a fél várost megmozgató kulturális rendezvényeket szerveztek, amelyekhez a lengyel média és a szponzorok egyaránt partnernek bizonyultak. A Lódz Kaliska ma már a lengyel kulturális élet médiasztárja, néha alsónadrágban.
A fehérvári kiállítás megnyitóján földalatti művészeknek nevezve magukat azért jelezték, hogy az ellenzéki státuszukon nem akarnak változtatni. 2009-ben készült fotósorozatukhoz futurista kiáltványt mellékeltek. Erhardt Miklós fordítása remekül adaptálta az első kiáltvány tónusát, a technikai obszessziót a nők iránti lelkesedéssel cserélve föl: "Tudjuk: A Szamothrakéi Niké / volt / van / és mindig lesz / és szebb mint egy / szaros versenyautó / kirittyentett / kipufogócsöve". A kiáltvány azonban nem elsősorban nőpárti tartalma miatt érdekes, hanem mert az orientációjukat rögzíti: az avantgárd, akcionista művészet tradícióját akarják folytatni a modernizmus után is. Történelmileg a Lódz Kaliska sorsa a Szolidaritás megalakulásával, majd elfojtásával kapcsolódik össze, ami nem egyszerűen historikus patinát biztosít neki, hanem döntően meghatározza a karakterét is. Magyarországról nézve - kicsit mintha a miénk volna - rendkívül tanulságos az ilyen neoavantgárd példa, mert párhuzam híján tanulmányozható rajta, hogyan válik a csoport (tulajdonképp konzekvens kritikai módszerek alkalmazásával) a katonai diktatúra ellenzékéből a kapitalizmus ellenzékévé.
A Vesszenek a férfiak! című, tizennégy részből álló fotósorozat tehát egy férfiak nélküli világot képzel el, ahol a nők végeznek minden olyan fizikai munkát, amelyből különben ki vannak zárva. Csupa önkéntesből szervezett női halász, vasöntő, kőfejtő, kéményseprő, lakatos, útépítő, és mind meztelen. A Lódz Kaliskánál a nők mindig meztelenek, mintha ez volna a létezés egyetlen adekvát állapota. A lengyel történelmi festészet tömegjeleneteiből vidám orgiaszerű összejöveteleket szerveznek, a nemzeti sas testét arányos, fiatal nőalakkal helyettesítik. Kezdetben mintha lett volna némi hatvannyolcas elengedettség ebben az állandó szexuális fölhajtásban, valami primer élet- és emberbarátság, kompatibilis módon a megnyitón föllépő barát, Ujj Zsuzsi dalszövegeivel. Ezek a mostani képek viszont emlékeztetnek az autótetőn térdeplő nyuszifüles kamaszlányok fotóira, vagyis olyan reklámátiratoknak tűnnek, amelyek a kéretlenül ránk zúdított naturális képek dömpingjét idézik föl.
A printek nem túl nagy mérete elkerülhetetlenné teszi, hogy a néző egészen közel lépjen a panorámaképekhez, és a montázsszerű jelenetekben úgy merüljön el, mint valami izgalmas középkori pokolábrázolásban. Végezve a legutolsóval is, kiderül azonban, hogy ez a nagy aktivitás teljesen fölösleges, mert az egészből csak a testek sűrűsége marad meg, rengeteg fenék, sok mell eltérő mérete és alakja, a női test hihetetlen változatossága és az esztétikai relativitás. Mondhatnám, hogy miféle feminizmus ez, férfiakat ugye nem ábrázolunk teljesen meztelenül munka közben. Nem volna sem vicces, sem elegáns. A hátaktok ráadásul néha Ingres háremhölgyeire emlékeztetnek. Mégis, az egész olyan, mint a női fürdő gőzös kábulata, egyszerre megnyugtató és nyugtalanító a földi porhüvely jelentőségét illetően.
Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, november 7-ig
