Kiállítás - Köznapok prózája - Friss 2010

  • Kürti Emese
  • 2010. szeptember 2.

Zene

Idén nyáron hetedszer rendezték meg a Kogartban a friss diplomások kiállítását. A Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának és a Moholy-Nagy Képzőművészeti Egyetem volt hallgatóinak munkáiból válogattak. A kiállítás olyan, amilyennek egy diplomáskiállításnak lennie kell, még ha néhány, az egyetemtől egy-két évnyi távolságba került "érettebb" fiatal művésszel meg is bolondították: negyedrészt unalmas, negyedrészt akarnok, a többi bizonytalan. És a műfaj természeténél fogva, no meg a statisztikának megfelelően mindig akad egy-két-három posztnövendék, akiről látszik, hogy vannak ötletei és biztosan lesz majd belőle művészféle.

Idén nyáron hetedszer rendezték meg a Kogartban a friss diplomások kiállítását. A Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának és a Moholy-Nagy Képzőművészeti Egyetem volt hallgatóinak munkáiból válogattak. A kiállítás olyan, amilyennek egy diplomáskiállításnak lennie kell, még ha néhány, az egyetemtől egy-két évnyi távolságba került "érettebb" fiatal művésszel meg is bolondították: negyedrészt unalmas, negyedrészt akarnok, a többi bizonytalan. És a műfaj természeténél fogva, no meg a statisztikának megfelelően mindig akad egy-két-három posztnövendék, akiről látszik, hogy vannak ötletei és biztosan lesz majd belőle művészféle.

Ez az arány teljesen egészséges, nincs másként a jó orvosok vagy a jó pedagógusok viszonylatában sem. Ezért nem érdemes mesterségesen azt a látszatot kelteni, mintha a nagy tehetségeket hirtelen a Kogartban fedezték volna föl. A Kogart erre amúgy sem alkalmas, ott még soha nem fedeztek föl senkit, mintha a pénz és a kompetencia szerencsés konstellációját a csillagok állása tenné eleve lehetetlenné. A "két snájdig kurátor", ahogy Mészáros Zsolt és Szabó Noémi a kiállítás blogján meghatározza magát, nyelvi leleményességgel igyekszik pótolni mindazt, amit az ígéretek alapján hiányolhatunk: a merészséget és a provokációt. Olyan szövegeket írnak a pályakezdő művészekről, amelyek negyvenéves MAOE-tagság után járnának, de akkor is csak csínján kellene, mert nagy szavakkal könnyen a komikum szélére sodródhat valaki.

Mindjárt egy idézet, hogy elkezdhessük valahol: "A Frissre beválogatott tüzes színű és filozofikus hangulatú Városi ecloga című képe mellett a társadalom peremén élő, vajdasági cigánytelepen készült oldott akvarelljei mutatják művészetének többirányú érdeklődését" - írják némi zavart keltve Tóth Angelika képeiről. A festő egyébként a kiállítás falszövege szerint még sosem hallott arról, hogy léteznek cigánytelepek, a fölfedezés után viszont portrékat kezdett festeni cigány gyerekekről. A külső reflektáltság hiánya amúgy feltűnő jellemzője "az új művészgenerációnak", ahogy a kurátorok is megállapítják: a kis műfajok és a kis témák a vonzók. Például a hetvenes évek megújított textilművészetének az utóbbi években több követője akadt, most is van olyan munka, amely az alkalmazott művészetnek ezt a változatát igyekszik közelebb vinni az autonóm formához. És a varrás mint meditatív piszmogás éppúgy vonzó a fiatal művészek számára, mint a kisméretű rajz vagy a könnyűnek látszó, de a pontosságot és a jókezűséget nem nélkülözhető, olcsón kivitelezhető akvarell.

Az akvarell technikai variálhatóságának két véglete Szabó Klára Petra Papírbabák című sorozata, illetve Tanka Péter öregedő, műtéten átesett testekről készült munkája. Előbbi kisméretű papírbábuk sora, a rájuk tervezett divatholmikkal és a hozzá tartozó animációval, technikailag precízen dokumentálva a kortársak öltözködési szokásait. Tanka Péter keményebb hatásra törekszik, és nem olyan szerények az igényei, ennélfogva bele is bonyolódik az emberi test ábrázolhatóságának etikai vonatkozásaiba, no meg a téma és a festői minőség összehangolásának nehézségei is jelentkeznek.

Szólláth Gábor önarcképeket fest konnektorokkal, fotelokkal, vízforralókkal és egyéb műtermi túlélőeszközökkel, furán döntött perspektívából és a tárgyfetisizmusnak azt a hagyományát folytatva, amely a kilencvenes évek óta jelen van a kortárs magyar művészetben Radák Esztertől Batykó Róbertig.

A példákat még folytathatnánk, de összefoglalóan kijelenthető, hogy döntő módon a piacképes festészeti figuralitás van jelen, ami nem meglepő a műkereskedelemnek ezen a fölszentelt helyszínén. De ha igazságosak akarunk lenni, alig nagyobb túlsúllyal, mint mondjuk valamelyik Derkovits-ösztöndíjas kiállításon. Ott is kevesen merészkednek messzebbre a saját ötvenméteres környezetük és a saját testük ábrázolásánál. Nem is várható el az invenció erősebb jelenléte, az ötletesség és a derűlátás olyan foka, amilyenről a kurátorok ábrándoznak, abban a művészeti és társadalmi közegben, ahol minden a magántérbe való visszahúzódásról és az egyéni túlélés stratégiáinak a kialakításáról szól.

Éppen ezért lehetne problematikus a Gruppo Tökmag (Kovács Budha Tamás és Tábori András) graffitivideója, ha bárki is komolyan venné még a művészet felkent szerepét. Mert mit keres a műkereskedelemben az olyan műfaj, amelynek velejárója volt a kockázat, a veszélytudat, a rendőrszobákban való ücsörgés összes kellemetlensége? A graffiti helye az utcán volt valamikor, nem a Kogartban.

Hogy valami jót is mondjak, Szenteleki Dóra, akinek egyik videomunkáját nemrégiben a Trafóban láthattuk (hangnemében egészen elütő, hallgatói kiállításon), most fölépítette az emberi hiszékenység szórakoztató installációját, Zeta címmel. A nagy fekete sátor alatt elhelyezett dokumentumok és a (sajnálatosan halk) videó a Földet ért meteorbecsapódás utáni helyzet fikciója, amikor az emberiségnek a fennmaradásáért kell megküzdenie a megszálló idegen lényekkel. Az installáció az időről időre kiújuló ufómitológiát mint az emberiség fantáziájának csöppet sem kellemetlen nyavalyáját és mint dekadens eszközét dekonstruálja egy kevéssé forradalmi korszakban.

Kogart, megtekinthető szeptember 26-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.