Idén harmadik önálló kiállítását rendezte meg Németh Hajnal, ezúttal a Ráday utcában lévő Videospace Galériában. Korábban a Kiscelli templomterében a keservesen összetört BMW-t rakta körbe hanginstallációval, amiben volt pedagógia, költészet és még valami ráadás, ami a legkevésbé megfogható. Németh Hajnal műveiben mindig ott van ez a rés, a konceptuális művészetnek az az intellektuális hasadéka, amely épp intellektussal tölthető föl a legkevésbé, mert a gondos arányok valahogy úgy vannak kialakítva, hogy mindig maradjon egy lépés hiány. A hiány eltüntetésére pedig egyszerűen nem állhat a néző rendelkezésére az összes interpretációs eszköz, ez is a recept része. A mű - már-már bosszantó - enigmatikussága annál keservesebb és annál nagyszerűbb, minél több kortársi szemetet használ föl ahhoz, hogy a kései kapitalizmus kultúrájának egyik fő nyavalyáját, a magas és alacsony művészet rothadó viszonyát folyton újraalkossa.
Ez a szerkesztési mód a kilencvenes évek elején alakult ki, azóta csak finomodik, és formailag válik egyre minimalistábbá. Miután első generációs intermédiásként kikerült a Képzőművészeti Főiskoláról, a fotót és a videót analóg, voltaképp fölcserélhető médiumokként használta: a fényképek mögött sűrített történetek álltak, a videón pedig érzékelhető volt a fotós gondolkodásmódja - egy-egy kiemelt still önálló fotóként működött. Ez mostanra megváltozott, és noha a médiumok közötti átjárhatóság megmaradt, sőt kibővült a hangok dimenziójával, a munkák személytelenebbé és még koncentráltabbá váltak.
A Videospace galériában kiállított hat mű koncepcionálisan olyan szoros egységet alkot, hogy még egy porszem is sok volna a gépezetnek. A tengely két vége egy-egy videomunka, hozzájuk kapcsolódnak az almotívumokat átdolgozó képszerű tárgyak. Voltaképp egyetlen installáció az egész, de mégis vannak főelemek, amelyek a történetet vezetik, és az értelmezés egyik csatornáját biztosítják, és vannak függelékek, amelyek nélkül a többi rész kiválóan tudna működni. Ilyen főelem a Warhol és Paul Morrissey filmtrilógiájára épülő video, egy férfi kortársi fenekével az előtérben, a rajta átfutó betűkkel és filmrészletekkel. A főcím eredeti betűtípusával feliratozott (Flesh) test anélkül is orientál, hogy ismernénk Morrissey filmjének prostitúciós vonatkozásait, de továbblépni nem lehetne, mert Joe Dalessandro az anonim test révén főszereplővé lép elő. Az 1968-as Flesh homoerotikus nyíltsága annak idején kivívta a cenzorok haragját, de Joe, becenevén Little Joe a saját életére kínosan hasonlító filmmel a biszexuális vágy tárgyává is előlépett.
A videóban különböző szekvenciák keverednek. Groteszkül váltakoznak az idősíkok a filmbeli jelenetek múlt ideje és az őket kitakaró, jelen idejű test tolakvó hangsúlyosságával, a nézőnek pedig nincs módja választani közöttük, mert miközben értelmeznie kell a Németh-féle hideg érzékiséget, a szövegre és a hangokra is figyelnie kell. A kilencvenes évek elején még biztosan föltűnt volna mindenkinek ez a pikáns fordított viszony, a ki nem fejlődött magyarországi feminizmus gyönge kis fegyverténye, hogy nő is ábrázolhat vágy tárgyául férfit, nem csak fordítva, mostanra ugyanakkor ez a vonal elsorvadt, talán föl sem merül. Inkább az érzékiséghez való általános viszonyról lehet szó, ehhez pedig éppen alkalmas lehet az ilyen mindkét nemnek tetsző múltbeli szépfiú szomorú története.
Little Joe karján viselt tetoválása tizenkét tusrajzon jelenik meg, a kiállítás címét adó Joe Contra Joe pedig egy módosított lemezborító. A wikipédia szerint "A Rolling Stones 1971-es albuma, a Sticky Fingers borítóján Andy Warhol egyik képe látható, amely egy kidomborodó farmernadrág felső részét ábrázolja: a nadrágban Joe volt." A Rolling Stonesszal visszakanyarodunk a kiállítás másik végéhez, ahol identitások helyett fogalmak ütköztetése zajlik régi popzenei szövegek egymás mellé helyezésével.
Az Imagine és a Paint It Black dalszövegeinek puritán egymás mellé helyezésével és prózai fölmondásával, a szavak átstrukturálásával Németh a zeneipar ikonikus termékeit szüntette meg a jelentés átcsoportosítása érdekében. Mindaz, aminek az érdekében hatalmas üzletek szerveződnek, stúdiók bonyolult hálózata működik, lemezkiadók profitja növekszik, az tehát, ami a szabadidőt a munkához hasonlóvá teszi, egy csapásra megszűnt. Az maradt belőle, ami a kultúripar számára használhatatlan: a néhány szóval kifejezhető eszme. Innen már nézőpont kérdése, hogy "kiüresedett frázisnak" tekintjük-e, ahogy például a kiállítás kísérőszövege teszi, vagy olyasvalaminek, ami után előbb-utóbb kinyúl a kultúripar keze.
Németh Hajnal munkáinak esszencializálódásában valószínűleg nagy szerepe van annak az életrajzi ténynek, hogy Budapest és Berlin között él, de inkább az utóbbiban. Az a kevéske magyarországi kontextus, amely a korai munkáiban még érzékelhetővé vált, mostanra teljesen szétoszlott, és maradt egy nagyon precíz, nagyon érzékeny művész finom intellektusa, a kulturálisan internacionális közegben. Németországban most Nam June Paik-díjra jelölték, amit Magyarországról kaphat legközelebb, az az Aviva-díj.
Videospace Galéria, október 16-ig
