Kiállítás - Majdnem olyan fehér - Terri Potoczna: Cigány vagyok <

  • Kürti Emese
  • 2010. augusztus 12.

Zene

A Magyarországon élő, lengyel származású brit fotóművészt, Terri Potocznát az irritálta, hogy a médiában "fekete-fehérben, szegénységben" ábrázolják a romákat. Itt valószínűleg az a XIX. században kanonizálódott kép tölti be a kortárs média képeinek is a helyét, amely a porban fürdőző purdékról, a vályogvető és vándorcigányokról vagy az érzéki cigánylányokról a mai napig rögzült a köztudatban. A Magyar Nemzeti Galéria tele van az ilyen témájú XIX. századi festményekkel, sőt az elegáns Ferenczy Károly a XX. század elején is festette az olcsó pénzért kapható, fényes bőrű cigánylányok aktjait. Ezek az ábrázolások valóban a többségi társadalom konstrukciói, amelyek kellő distancia alkalmazásával és nem is annyira ártatlanul az idegenség státuszában akarják megtartani a mellette párhuzamosan élő népcsoportot. Kifogás tehát bőven van az ábrázolás módját és tartalmát illetően. De kérdés, hogy az a játék, amelybe Potoczna belevágott, nem veszélyes-e szintén.

A Magyarországon élő, lengyel származású brit fotóművészt, Terri Potocznát az irritálta, hogy a médiában "fekete-fehérben, szegénységben" ábrázolják a romákat. Itt valószínűleg az a XIX. században kanonizálódott kép tölti be a kortárs média képeinek is a helyét, amely a porban fürdőző purdékról, a vályogvető és vándorcigányokról vagy az érzéki cigánylányokról a mai napig rögzült a köztudatban. A Magyar Nemzeti Galéria tele van az ilyen témájú XIX. századi festményekkel, sőt az elegáns Ferenczy Károly a XX. század elején is festette az olcsó pénzért kapható, fényes bőrű cigánylányok aktjait. Ezek az ábrázolások valóban a többségi társadalom konstrukciói, amelyek kellő distancia alkalmazásával és nem is annyira ártatlanul az idegenség státuszában akarják megtartani a mellette párhuzamosan élő népcsoportot. Kifogás tehát bőven van az ábrázolás módját és tartalmát illetően. De kérdés, hogy az a játék, amelybe Potoczna belevágott, nem veszélyes-e szintén.

A projekt úgy néz ki, hogy a művész közzétett egy felhívást, amelyre kortól, nemtől függetlenül bárki jelentkezhetett, aki roma. A feladat annyi volt, hogy tizenkét híres európai festmény közül kellett kiválasztani azt, amellyel könnyen ment az azonosulás. Egyfajta szerepjátékról van tehát szó, el kellett játszani a képen látható személyt, Margarita infánsnőtől Frida Kahlóig. A sminket és a jelmezt a művész biztosította, a megfelelő beállítás után pedig elkészült a festményt "reprodukáló" fénykép. A folyamat közben a modell válaszolhatott arra, hogy miért épp ezt a szerepet választotta, illetve a származása jelent-e valamilyen hátrányt a sorsa alakulásában. Ezeket a felvételeket a megnyitón lejátszották, illetve meg lehetett őket hallgatni, ami vélhetően jelentős adalék lehetett a fényképekhez, de amikor ott jártam, nélkülük kellett megoldani az értelmezést.

A jó szándék természetesen világos: minden Magyarországon élő vagy csak Magyarországon megforduló külföldi művésznek, Alexander Schikowskitól Johanna Rajkowskáig föltűnik, hogy itt a rasszizmus európai viszonylatban is tűrhetetlen méreteket öltött, hogy az igazi veszély a depolitizáltság, amelyből mindig rasszizmus következik. A magyar társadalom számára a legfontosabb kérdés továbbra is az, hogy tud-e kezdeni valamit a cigányság problémáival, még akkor is, ha a hatalom pillanatnyi erődemonstrációja azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy a puszta többség és a hatalmi fölény minden bajt elmos.

Terri Potoczna projektje tehát elevenbe vág, de talán kétélű fegyverrel. Minden kritikus és tudósító szerint a projekt a romákat érintő sztereotípiákat bontja le. Lehetséges. Csak azt nem árulja el senki, hogyan. Az kiderül, hogy az eredeti ötlet a Gipsy Girl Budapest című fotó fogadtatásából következett, a közönség ugyanis állítólag nem hitte el, hogy a túlságosan fehér bőrű lány valóban roma lenne. Ezek után jött a kísérlet a tizenkét képpel és a behelyettesített alteregókkal. Egyfelől tehát Potoczna projektjét értelmezhetjük úgy, hogy az maga a kulturális integráció, mert az európai magaskultúrát összeköti a tőle távol tartott etnikai csoporttal. Két inkompatibilis kultúrát hoz össze egyetlen képben. Az egyiknek nyilvánvaló, kanonizált esztétikai jegyei vannak (mindenkinek van elképzelése arról, hogyan nézhet ki egy Vermeer-kép), a másik absztrakt, mert egy ismeretlen személyiségnek kellene önmagában megtestesítenie a többség által épp az ismeretlensége miatt elutasított esztétikát. Lacinak Debrecenből egyszerre kell képviselnie a roma kultúrát, és elhitetnie, hogy éppúgy lehet modellje a műalkotásnak, mint bárki más, hogy a kultúrkörök érintkeznek, és nem választhatók szét etnikai alapon.

Létezik azonban egy másik olvasat is. Azt is mondhatjuk, hogy Potoczna épp a különbözőséget mint értéket szünteti meg azzal, hogy "az egyetlen", "a történelmi", vagyis az európai magaskultúra homogenitásába integrálja. Ebben a viszonylatban a relativizált "idegen" kultúra csakis az alacsonyabb státuszt nyerheti el, márpedig ilyenformán semmi különbség nem látszik a társadalmi valósághoz képest, hanem éppenséggel a reprodukciójának tűnik az egész. Mert mit is akar a művész bizonyítani? Hogy a roma fiú szexualitása nem alacsonyabb rendű, mint Caravaggio Bacchusáé? Hogy a fehérebb bőrű cigánylány majdnem olyan fehér, mint Szinyei felesége volt? Ez még mindig a magát magasabb rendűnek tekintő európai fehér ember nézőpontja.

De térjünk vissza Potoczna eredeti meglátásához, amely az egész kosztümös játékot elindította. Az ötlet szerintem abból a félreértésből ered, hogy a szegénységben való ábrázolást sztereotípiának fogja föl a művész. A szegénység márpedig nem sztereotípia, hanem állapot. Az ábrázolás módja és tartalma az állapotból következik. Ahogy a vicc szerint Rothschild is megrendült ettől: "Vigyék innen ezt a koldust, nem bírom látni." Nem kétlem, hogy a vidám színházasdi olyan élmény lehetett, amely kivételezett kontextust teremtett néhány ember számára, és ez már önmagában sem kevés. De a legfőbb tanulság, hogy ebbe a hangyabolyba nem lehet elég finoman belepiszkálni.

Bálint Ház, megtekinthető augusztus 31-ig

Figyelmébe ajánljuk

A végtelenített Simonka-per a bírói függetlenség árnyékában

A Simonka-per bírája, Laczó Adrienn lemondása nem a politikus elleni büntetőperről szól, de azt (is) nagymértékben befolyásolja. Egyrészt a szemünk előtt játszódik le egy irreálisan elhúzódó elsőfokú bírósági eljárás, másrészt a bírósági szervezet súlyos rendszerhibái mutatják, hogy egy tárgyalás hogyan fordul bohózatba és mi lesz a bírói autonómiával.