Kiállítás - Majdnem olyan fehér - Terri Potoczna: Cigány vagyok <

  • Kürti Emese
  • 2010. augusztus 12.

Zene

A Magyarországon élő, lengyel származású brit fotóművészt, Terri Potocznát az irritálta, hogy a médiában "fekete-fehérben, szegénységben" ábrázolják a romákat. Itt valószínűleg az a XIX. században kanonizálódott kép tölti be a kortárs média képeinek is a helyét, amely a porban fürdőző purdékról, a vályogvető és vándorcigányokról vagy az érzéki cigánylányokról a mai napig rögzült a köztudatban. A Magyar Nemzeti Galéria tele van az ilyen témájú XIX. századi festményekkel, sőt az elegáns Ferenczy Károly a XX. század elején is festette az olcsó pénzért kapható, fényes bőrű cigánylányok aktjait. Ezek az ábrázolások valóban a többségi társadalom konstrukciói, amelyek kellő distancia alkalmazásával és nem is annyira ártatlanul az idegenség státuszában akarják megtartani a mellette párhuzamosan élő népcsoportot. Kifogás tehát bőven van az ábrázolás módját és tartalmát illetően. De kérdés, hogy az a játék, amelybe Potoczna belevágott, nem veszélyes-e szintén.

A Magyarországon élő, lengyel származású brit fotóművészt, Terri Potocznát az irritálta, hogy a médiában "fekete-fehérben, szegénységben" ábrázolják a romákat. Itt valószínűleg az a XIX. században kanonizálódott kép tölti be a kortárs média képeinek is a helyét, amely a porban fürdőző purdékról, a vályogvető és vándorcigányokról vagy az érzéki cigánylányokról a mai napig rögzült a köztudatban. A Magyar Nemzeti Galéria tele van az ilyen témájú XIX. századi festményekkel, sőt az elegáns Ferenczy Károly a XX. század elején is festette az olcsó pénzért kapható, fényes bőrű cigánylányok aktjait. Ezek az ábrázolások valóban a többségi társadalom konstrukciói, amelyek kellő distancia alkalmazásával és nem is annyira ártatlanul az idegenség státuszában akarják megtartani a mellette párhuzamosan élő népcsoportot. Kifogás tehát bőven van az ábrázolás módját és tartalmát illetően. De kérdés, hogy az a játék, amelybe Potoczna belevágott, nem veszélyes-e szintén.

A projekt úgy néz ki, hogy a művész közzétett egy felhívást, amelyre kortól, nemtől függetlenül bárki jelentkezhetett, aki roma. A feladat annyi volt, hogy tizenkét híres európai festmény közül kellett kiválasztani azt, amellyel könnyen ment az azonosulás. Egyfajta szerepjátékról van tehát szó, el kellett játszani a képen látható személyt, Margarita infánsnőtől Frida Kahlóig. A sminket és a jelmezt a művész biztosította, a megfelelő beállítás után pedig elkészült a festményt "reprodukáló" fénykép. A folyamat közben a modell válaszolhatott arra, hogy miért épp ezt a szerepet választotta, illetve a származása jelent-e valamilyen hátrányt a sorsa alakulásában. Ezeket a felvételeket a megnyitón lejátszották, illetve meg lehetett őket hallgatni, ami vélhetően jelentős adalék lehetett a fényképekhez, de amikor ott jártam, nélkülük kellett megoldani az értelmezést.

A jó szándék természetesen világos: minden Magyarországon élő vagy csak Magyarországon megforduló külföldi művésznek, Alexander Schikowskitól Johanna Rajkowskáig föltűnik, hogy itt a rasszizmus európai viszonylatban is tűrhetetlen méreteket öltött, hogy az igazi veszély a depolitizáltság, amelyből mindig rasszizmus következik. A magyar társadalom számára a legfontosabb kérdés továbbra is az, hogy tud-e kezdeni valamit a cigányság problémáival, még akkor is, ha a hatalom pillanatnyi erődemonstrációja azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy a puszta többség és a hatalmi fölény minden bajt elmos.

Terri Potoczna projektje tehát elevenbe vág, de talán kétélű fegyverrel. Minden kritikus és tudósító szerint a projekt a romákat érintő sztereotípiákat bontja le. Lehetséges. Csak azt nem árulja el senki, hogyan. Az kiderül, hogy az eredeti ötlet a Gipsy Girl Budapest című fotó fogadtatásából következett, a közönség ugyanis állítólag nem hitte el, hogy a túlságosan fehér bőrű lány valóban roma lenne. Ezek után jött a kísérlet a tizenkét képpel és a behelyettesített alteregókkal. Egyfelől tehát Potoczna projektjét értelmezhetjük úgy, hogy az maga a kulturális integráció, mert az európai magaskultúrát összeköti a tőle távol tartott etnikai csoporttal. Két inkompatibilis kultúrát hoz össze egyetlen képben. Az egyiknek nyilvánvaló, kanonizált esztétikai jegyei vannak (mindenkinek van elképzelése arról, hogyan nézhet ki egy Vermeer-kép), a másik absztrakt, mert egy ismeretlen személyiségnek kellene önmagában megtestesítenie a többség által épp az ismeretlensége miatt elutasított esztétikát. Lacinak Debrecenből egyszerre kell képviselnie a roma kultúrát, és elhitetnie, hogy éppúgy lehet modellje a műalkotásnak, mint bárki más, hogy a kultúrkörök érintkeznek, és nem választhatók szét etnikai alapon.

Létezik azonban egy másik olvasat is. Azt is mondhatjuk, hogy Potoczna épp a különbözőséget mint értéket szünteti meg azzal, hogy "az egyetlen", "a történelmi", vagyis az európai magaskultúra homogenitásába integrálja. Ebben a viszonylatban a relativizált "idegen" kultúra csakis az alacsonyabb státuszt nyerheti el, márpedig ilyenformán semmi különbség nem látszik a társadalmi valósághoz képest, hanem éppenséggel a reprodukciójának tűnik az egész. Mert mit is akar a művész bizonyítani? Hogy a roma fiú szexualitása nem alacsonyabb rendű, mint Caravaggio Bacchusáé? Hogy a fehérebb bőrű cigánylány majdnem olyan fehér, mint Szinyei felesége volt? Ez még mindig a magát magasabb rendűnek tekintő európai fehér ember nézőpontja.

De térjünk vissza Potoczna eredeti meglátásához, amely az egész kosztümös játékot elindította. Az ötlet szerintem abból a félreértésből ered, hogy a szegénységben való ábrázolást sztereotípiának fogja föl a művész. A szegénység márpedig nem sztereotípia, hanem állapot. Az ábrázolás módja és tartalma az állapotból következik. Ahogy a vicc szerint Rothschild is megrendült ettől: "Vigyék innen ezt a koldust, nem bírom látni." Nem kétlem, hogy a vidám színházasdi olyan élmény lehetett, amely kivételezett kontextust teremtett néhány ember számára, és ez már önmagában sem kevés. De a legfőbb tanulság, hogy ebbe a hangyabolyba nem lehet elég finoman belepiszkálni.

Bálint Ház, megtekinthető augusztus 31-ig

Figyelmébe ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.

A miniszter titkos vágya

Jövőre lesz tíz éve, hogy Lázár János a kormányinfón közölte, megépül a balatoni körvasút abból az 1100 milliárd forintból, amit a kormány vasútfejlesztésekre szán. A projektnek 2023-ban kellett volna befejeződnie, és egy ideig a gyanús jelek mellett is úgy tűnt, hogy minden a tervek szerint alakul: 2021. június 18-án átadták az észak-balatoni vasútvonal Szabadbattyán és Balatonfüred közötti 55 kilométeres, villamosított szakaszát.

Ahol mindenki nyer

Orbán Viktor magyar miniszterelnök hétfőn baráti látogatáson tartózkodott a szomszédos Szlovákiában, ahol tárgyalásokat folytatott Robert Fico miniszterelnökkel és Peter Pellegrini államfővel. Hogy miről tárgyaltak, arról sok okosságot nem lehetett megtudni, az államfő hivatala nem adott ki közleményt, posztoltak egy kényszeredett fotót és lapoztak; a miniszterelnök, Orbán „régi barátja” ennél egy fokkal udvariasabbnak bizonyult, amikor valamiféle memorandumot írt alá vendégével; annak nagyjából annyi volt a veleje, hogy Fico és Orbán matadorok, és reményeik szerint még sokáig azok is maradnak (Robert Fico szíves közlése).

„Inkább magamat választom”

A Budaörsi Latinovits Színház fiatal színésze a versenysport helyett végül a színház mellett döntött, és ebben nagy szerepe volt Takács Vera televíziós szerkesztőnek, rendezőnek is. Bár jelentős színházi és ismert filmes szerepek is kötődnek hozzá, azért felmerülnek számára a színház mellett más opciók is.

Az irgalom atyja

Megosztott egyházat és félig megkezdett reformokat hagyott maga után, de olyan mintát kínált a jövő egyházfőinek, amely nemcsak a katolikusoknak, hanem a világiaknak is rokonszenves lehet. Ügyesebb politikus és élesebb nyelvű gondolkodó volt, mint sejtenénk.