Kiállítás - Majdnem olyan fehér - Terri Potoczna: Cigány vagyok <

  • Kürti Emese
  • 2010. augusztus 12.

Zene

A Magyarországon élő, lengyel származású brit fotóművészt, Terri Potocznát az irritálta, hogy a médiában "fekete-fehérben, szegénységben" ábrázolják a romákat. Itt valószínűleg az a XIX. században kanonizálódott kép tölti be a kortárs média képeinek is a helyét, amely a porban fürdőző purdékról, a vályogvető és vándorcigányokról vagy az érzéki cigánylányokról a mai napig rögzült a köztudatban. A Magyar Nemzeti Galéria tele van az ilyen témájú XIX. századi festményekkel, sőt az elegáns Ferenczy Károly a XX. század elején is festette az olcsó pénzért kapható, fényes bőrű cigánylányok aktjait. Ezek az ábrázolások valóban a többségi társadalom konstrukciói, amelyek kellő distancia alkalmazásával és nem is annyira ártatlanul az idegenség státuszában akarják megtartani a mellette párhuzamosan élő népcsoportot. Kifogás tehát bőven van az ábrázolás módját és tartalmát illetően. De kérdés, hogy az a játék, amelybe Potoczna belevágott, nem veszélyes-e szintén.

A Magyarországon élő, lengyel származású brit fotóművészt, Terri Potocznát az irritálta, hogy a médiában "fekete-fehérben, szegénységben" ábrázolják a romákat. Itt valószínűleg az a XIX. században kanonizálódott kép tölti be a kortárs média képeinek is a helyét, amely a porban fürdőző purdékról, a vályogvető és vándorcigányokról vagy az érzéki cigánylányokról a mai napig rögzült a köztudatban. A Magyar Nemzeti Galéria tele van az ilyen témájú XIX. századi festményekkel, sőt az elegáns Ferenczy Károly a XX. század elején is festette az olcsó pénzért kapható, fényes bőrű cigánylányok aktjait. Ezek az ábrázolások valóban a többségi társadalom konstrukciói, amelyek kellő distancia alkalmazásával és nem is annyira ártatlanul az idegenség státuszában akarják megtartani a mellette párhuzamosan élő népcsoportot. Kifogás tehát bőven van az ábrázolás módját és tartalmát illetően. De kérdés, hogy az a játék, amelybe Potoczna belevágott, nem veszélyes-e szintén.

A projekt úgy néz ki, hogy a művész közzétett egy felhívást, amelyre kortól, nemtől függetlenül bárki jelentkezhetett, aki roma. A feladat annyi volt, hogy tizenkét híres európai festmény közül kellett kiválasztani azt, amellyel könnyen ment az azonosulás. Egyfajta szerepjátékról van tehát szó, el kellett játszani a képen látható személyt, Margarita infánsnőtől Frida Kahlóig. A sminket és a jelmezt a művész biztosította, a megfelelő beállítás után pedig elkészült a festményt "reprodukáló" fénykép. A folyamat közben a modell válaszolhatott arra, hogy miért épp ezt a szerepet választotta, illetve a származása jelent-e valamilyen hátrányt a sorsa alakulásában. Ezeket a felvételeket a megnyitón lejátszották, illetve meg lehetett őket hallgatni, ami vélhetően jelentős adalék lehetett a fényképekhez, de amikor ott jártam, nélkülük kellett megoldani az értelmezést.

A jó szándék természetesen világos: minden Magyarországon élő vagy csak Magyarországon megforduló külföldi művésznek, Alexander Schikowskitól Johanna Rajkowskáig föltűnik, hogy itt a rasszizmus európai viszonylatban is tűrhetetlen méreteket öltött, hogy az igazi veszély a depolitizáltság, amelyből mindig rasszizmus következik. A magyar társadalom számára a legfontosabb kérdés továbbra is az, hogy tud-e kezdeni valamit a cigányság problémáival, még akkor is, ha a hatalom pillanatnyi erődemonstrációja azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy a puszta többség és a hatalmi fölény minden bajt elmos.

Terri Potoczna projektje tehát elevenbe vág, de talán kétélű fegyverrel. Minden kritikus és tudósító szerint a projekt a romákat érintő sztereotípiákat bontja le. Lehetséges. Csak azt nem árulja el senki, hogyan. Az kiderül, hogy az eredeti ötlet a Gipsy Girl Budapest című fotó fogadtatásából következett, a közönség ugyanis állítólag nem hitte el, hogy a túlságosan fehér bőrű lány valóban roma lenne. Ezek után jött a kísérlet a tizenkét képpel és a behelyettesített alteregókkal. Egyfelől tehát Potoczna projektjét értelmezhetjük úgy, hogy az maga a kulturális integráció, mert az európai magaskultúrát összeköti a tőle távol tartott etnikai csoporttal. Két inkompatibilis kultúrát hoz össze egyetlen képben. Az egyiknek nyilvánvaló, kanonizált esztétikai jegyei vannak (mindenkinek van elképzelése arról, hogyan nézhet ki egy Vermeer-kép), a másik absztrakt, mert egy ismeretlen személyiségnek kellene önmagában megtestesítenie a többség által épp az ismeretlensége miatt elutasított esztétikát. Lacinak Debrecenből egyszerre kell képviselnie a roma kultúrát, és elhitetnie, hogy éppúgy lehet modellje a műalkotásnak, mint bárki más, hogy a kultúrkörök érintkeznek, és nem választhatók szét etnikai alapon.

Létezik azonban egy másik olvasat is. Azt is mondhatjuk, hogy Potoczna épp a különbözőséget mint értéket szünteti meg azzal, hogy "az egyetlen", "a történelmi", vagyis az európai magaskultúra homogenitásába integrálja. Ebben a viszonylatban a relativizált "idegen" kultúra csakis az alacsonyabb státuszt nyerheti el, márpedig ilyenformán semmi különbség nem látszik a társadalmi valósághoz képest, hanem éppenséggel a reprodukciójának tűnik az egész. Mert mit is akar a művész bizonyítani? Hogy a roma fiú szexualitása nem alacsonyabb rendű, mint Caravaggio Bacchusáé? Hogy a fehérebb bőrű cigánylány majdnem olyan fehér, mint Szinyei felesége volt? Ez még mindig a magát magasabb rendűnek tekintő európai fehér ember nézőpontja.

De térjünk vissza Potoczna eredeti meglátásához, amely az egész kosztümös játékot elindította. Az ötlet szerintem abból a félreértésből ered, hogy a szegénységben való ábrázolást sztereotípiának fogja föl a művész. A szegénység márpedig nem sztereotípia, hanem állapot. Az ábrázolás módja és tartalma az állapotból következik. Ahogy a vicc szerint Rothschild is megrendült ettől: "Vigyék innen ezt a koldust, nem bírom látni." Nem kétlem, hogy a vidám színházasdi olyan élmény lehetett, amely kivételezett kontextust teremtett néhány ember számára, és ez már önmagában sem kevés. De a legfőbb tanulság, hogy ebbe a hangyabolyba nem lehet elég finoman belepiszkálni.

Bálint Ház, megtekinthető augusztus 31-ig

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."