A kelet-európai művészeti színtér gyakran visszasírja a kilencvenes éveknek azt a "kegyelmi" állapotát, amikor a vasfüggöny mögül feltáruló egzotikuma iránt fogékony Nyugat kitüntette a figyelmével. A figyelem azonban nem tartott sokáig, Kelet nem volt eléggé keleten, nem annyira, mint mondjuk Kína, Tajvan vagy India, és a Nyugat perspektívájából ahhoz sem bizonyult elég ügyesnek, hogy a posztkolonialista teóriákkal elsajátítsa a szabadság nyelvét. A globális művészet vélt vagy valós demokratikus színterén, a biennálék megakiállításain a Kelet nem művészetének nyelvi különbözőségével, hanem inkább infrastrukturális elmaradottságával tűnik ki, az pedig kevésnek bizonyul a különösség iránti érdeklődés fenntartásához. Mostanra az a helyzet alakult ki, hogy miközben a centrum kontra periféria problematikáról mint valami obszcén viccről jó társaságban hallgatni illik, Kelet-Közép-Európa magára maradt a Nyugat iránti maradandóan kínzó, modernista nosztalgiájával, és azzal a látszattal, mintha önmagában is kiválóan boldogulna.
Ez a rátartiság nem volna teljesen indokolatlan, de vannak bizonyos feltételei. A legalapvetőbb annak a fölismerése, hogy szükség van a posztkommunista országok saját történetének megírására. Az Erste Stiftung által 2008-ban alapított Igor Zabel-díjat 2010 decemberében Barcelonában olyan teljesítményekért ítélték oda, amelyek erre a célra irányultak, és a párbeszéden alapuló módszert követték. A díjnak hangsúlyos magyarországi vonatkozásai vannak: a fődíjas Piotr Piotrowski (képünkön) mellett a Maja és Reuben Fowkes kurátorpárost ismerték el, nem kis részben András Edit zsűritagságának köszönhetően.
Igor Zabel szlovén kurátor, író, teoretikus, esszéista, műkritikus, a ljubljanai Moderna Galerija munkatársa 2005-ben váratlanul meghalt autóbalesetben. Élénk személyiségének hiánya természetesen megrázta a szlovén közeget, de akkorra már visszafordíthatatlan folyamatok indultak el a kortárs művészetben, és ebben a múzeum igazgatója, Zdenka Badovinac mellett Zabelnek is jelentős szerepe volt. Szlovéniában, szemben például Magyarországgal, 1990-ben azonnal megkezdték az intézmények átalakítását, leghatékonyabb lépésként - a generációváltás mellett - a modernizmus és a kortárs művészet közötti különbségtétel rögzítésével, amikor különválasztották a Modern Művészeti Múzeumot a kortárstól. Zabel legfontosabb hagyatéka a történelem újragondolására, újraírására való törekvés, a modernizmus univerzalista és nyugati szempontú története helyett a nagy történetből kiszorult régiók saját, helyi narratívájának a megalkotása. Párbeszéd Kelet és Nyugat között - centrum és periféria hierarchikus, modernista felosztásának ellenében.
Ez az igény több-kevesebb intenzitással valamennyi régióbeli országban fölmerült, és ahol megjelentek, a posztkolonialista elméletek is bátorítólag hatottak a művészettörténet demokratikus, értsd egyenjogúsító struktúrafölfogására. A saját történet mint régiós történet első formájában végül Lengyelországban készült el, Piotr Piotrowski 2009-ben angolul is publikált, In the Shadow of Yalta (Art and the Avantgarde in Eastern Europe 1945-1989) című, Zabel-díjas könyvének formájában, amelynek számos magyar referenciája is van. Piotrowski az ideális jelölt: művészet- és történelemszemlélete párhuzamosnak tűnik Zabel törekvéseivel, sőt el tudja látni egy olyan regionális szakmai-teoretikus körnek a képviseletét, amelynek például András Edit is tagja. Úgy is fölfogható tehát, hogy személyén keresztül a bécsi Erste Stiftung a keleti teória erőfeszítéseit méltányolja.
Ahogy Peternák Miklós megállapította, az Erste Stiftung lényegében azt a szerepet vette át, amelyet a Soros Alapítvány játszott Kelet-Európában a rendszerváltást követő években. Az Erste kurátorainak és teoretikusainak a szemléletmódjában azonban erősebb a retrospektív elem: a kortárs művészet funkcióját a posztkommunista állapotra való reflexió hangsúlyozásában látják. Ami közös, az a helyi kulturális identitás erősítésének törekvése a globális művészet korában, vagyis válaszkeresés arra a kérdésre, hogy elavult-e a geopolitikai konstrukciók névhasználata a posztkolonialista állapot sokszínű egyetemességében, illetve érdemes-e még Kelet-Közép-Európáról beszélnünk, amikor úgyis csak világművészet és világtörténelem készül. Ahogy András Edit laudációjában fogalmazott, Piotrowski személyében Kelet-Közép-Európa kulturális nagykövetére talált, vagyis betölt egy olyan funkciót, amelyre teoretikus igény van. András szerint Piotrowski újrapolitizálja a művészettörténész feladatkörét, olyan kritikai képességei vannak, amelyeket a radikális mozgalmak és utópikus elméletek korához kötünk. A posztkommunista állapotot nem független kulturális és politikai mezőben értelmezi, hanem nagyobb geopolitikai változásokkal, latin-amerikai vagy dél-afrikai jelenségekkel összefüggésben.
A lengyel művészettörténész könyve abban az értelemben heroikus vállalkozás, hogy a marginális művészettörténetek lappangó jellegét akarja megszüntetni, láthatóvá téve őket egy horizontális rendszerben. Gyengesége ugyanakkor, hogy a német politika által egykor kialakított Kelet doktrínáján belül olyan elméleti szövetséget képzel el, amelynek legfeljebb kulturális értelemben lehet realitása, de mindenképp előföltétele a regionális koherencia. Épp a saját történelem hiánya miatt nehéz azonban megítélni, meddig terjed a régió kulturális homogenitása, miközben a gazdasági rendszerek (prekapitalista, félkapitalista, államkapitalista stb.) eltérő fejlődése a közös politikai árnyék ellenére is nyilvánvaló. Piotrowski mindenesetre megtörte annak a traumatizált állapotnak a folytonosságát, amely kanonizálódó jelleggel uralta a posztkommunista országok kulturális tudatát, és erőteljesen hozzájárul a földolgozás folyamatának felgyorsításához.
