Lang Ádám

Egy David Bowie-s párhuzam talán túlzásnak tűnhet a Primal Scream esetében, hiszen míg a popkaméleon óriási hatást gyakorolt az egyetemes popkultúrára, addig Bobby Gillespie és csapata inkább a meglévő vívmányok szintetizálásában jeleskedett.

Bevallom, nem tudom biztosan, hogy jó lemez-e a The Life of Pablo. Meg tudom indokolni, hogy nem – és azt is, hogy igen. Egy biztos: én szeretem. Ezért inkább azt mesélem el, hogy miként jó.

Ty Segall a San Franciscó-i garázsrockszcénából indulva mára a műfaj egyik legfontosabb figurája lett globálisan is.

A Coldplayt alapvetően két nézőpontból lehet szemlélni. Ha úgymond potenciálisan irány­adó, vagy még naivabban: jóravaló gitárzenekarként tekintünk rájuk, akkor sűrűn kell csalódnunk bennük, de ha inkább világhódító kaméleonként, akkor már számos sikerélményünk lehet, amennyiben Chris Martinéknak drukkolunk.

2011-ben, amikor megjelent a House of Balloons című lemezértékű mixtape, nem volt izgalmasabb dolog a popzenében, mint a Weeknd.

A gengszterrapperből lett dollármilliárdos 100 (na jó, 16) év után adott ki új lemezt. És ismét ráérzett a korszellemre.

A perthi pszichedelikus rockszíntérből kinövő Tame Impala rögtön az első lemezével, az Innerspeakerrel a korszak egyik leg­jelentősebb gitárbandájává vált.