Adele Laurie Blue Adkinsnél valószínűleg nincs fontosabb személy a mai popzenében – egyszerűen azért, mert minden látszólagos szabályra rácáfol. Míg Beyoncétől kezdve Rihannán át Miley Cyrusig az összes nagy popsztár igyekszik minden fronton folyamatosan jelen lenni, addig Adele nem igazán aktív a közösségi médiában, lemezeit nem engedi streamelni, és azt is többször elmondta, hogy nem szeretne a zenéjén kívül semmilyen más terméket sem eladni a nevével. 19 című debütlemeze megjelenésekor, 2008-ban talán még besorolható volt az Amy Winehouse-féle soul-revivalbe, vagy Lily Allennel együtt a már az interneten feljött popsztárok, illetve Norah Jonesszal a fiatalon is érettebb közönségnek zenélő előadók közé. A globális áttörést meghozó 21 idején viszont már szimplán a dalai időtlensége okán méltatták Adele-t, és nem azért, mert bármilyen trendben az élen járt volna.
Ő pedig ahelyett, hogy tovább ütötte volna a vasat, elment inkább gyereket szülni. Csak ezután következett volna a lemezírás, amikor rájött: nem tudja, hogyan is kezdjen hozzá. A család és a gyerek mint témák kézenfekvőek lehettek volna, de ő inkább valami olyat akart, amivel a teljes közönsége azonosulni tud. Az alkotói válságon végül túllépett énekesnő első új száma, a Hello rögtön megdöntötte a YouTube-on a napi nézettségi rekordot, majd a heti eladásit is – miközben nem túl izgalmas ballada lett csak, amely nem említhető egy napon a Rolling In The Deep korszakos slágerével. Valószínűleg Adele is inkább csak a koncepció miatt választotta: a 25 témája ugyanis végül az elmúlás és az elmúlt idő visszahozhatatlansága lett.
A Hello után pedig sokkal jobban folytatódik a lemez. A másodikként érkező, táncolós Send My Love (To Your New Lover) simán akkora sláger lehet majd, mint Taylor Swift Blank Space-e, de a hidegrázós I Miss You és a felfedezettjével, Tobias Jesso Jr.-ral közösen írt When You Were Young diszkóballadája is teljesen rendben vannak. Kár, hogy ahogy az énekesnő korábbi lemezein, úgy itt is van néhány töltelékdal, amelyeket csak Adele énekhangja visz el. De a lényeg inkább az, hogy legalább öt olyan szám akad ezúttal is, amelyből bátran kislemez, majd jó eséllyel sláger válhat. A 25 hangulati lényege legjobban talán a nosztalgikus Water Under The Bridge-ben és River Lea-ben jön ki – ezek tuti visszaköszönnek majd a H&M-ekben és mindenféle nyilvános tereken. A Send My Love mellett azonban nem ezek, hanem a záró Sweetest Devotion euforikus, szacharinos himnusza lett a lemez másik tetőpontja mind érzelmi, mind zenei szempontból.
Összességében a 25 korántsem kifogástalan album, viszont rendkívül biztató, hogy az is elég tud lenni egy jó poplemezhez, ha valaki okosan kitalálja, hogy életének mely élményeit is kell megosztania a közönségével. Hogy végső soron nem számítanak a trendek, a helyezkedés a netes világban vagy a hírek után futkosó újságírók kielégítése – csak a közönség, a dalok, a hang és az énekesnő: Adele.
XL, 2015
