Lemez

Olvadó diszkó

Tame Impala: Currents

  • Lang Ádám
  • 2015. augusztus 23.

Zene

A perthi pszichedelikus rockszíntérből kinövő Tame Impala rögtön az első lemezével, az Innerspeakerrel a korszak egyik leg­jelentősebb gitárbandájává vált.

Mindezt úgy, hogy csak a koncerteken bővül igazi zenekarrá: mindaz, amit a lemezein hallunk, Kevin Parker szinte teljesen önálló munkája a stúdióban. A 2012-es Lonerism után mindenesetre így is már-már közmegegyezés lett, hogy a Tame Impala valóban korunk egyik legfontosabb rockzenekara.

A Lonerismben talán az arányérzéke volt a legfontosabb. Az Innerspeaker nyersebb hangzásvilága után a szintik és a popérzékenység mellett a stúdiótechnika előtérbe helyezésével olyan elegyet kevert ki Parker, amely „térben” magabiztosan állt a kísérleti zenék és a dalszerűség, időben pedig a múlt és a jövő metszéspontjában, vagyis a legbiztosabb jelenben. Összebékítette a popot a pszichedelikus elszállásokkal, és mindeközben úgy tudott nosztalgikus lenni, hogy a poros vintázshangzás helyett inkább a stúdió adta lehetőségek elemi örömét közvetítette. Valami olyasmit, amit a koncertezéstől visszavonuló Beatles is átélhetett – nem véletlenül (és nem is csak az énekhangja miatt) hasonlítgatják annyiszor Parkert éppen John Lennonhoz.

A Lonerism után hősünk azt is belengette, hogy elhagyja az albumformátumot. Most, három évvel később mégis a régi módon, nagylemezként érkezett meg a Currents. A lemez rögtön a korábban már bemutatott Let It Happennel indul, amely lakossági régiókkal kacérkodó, epikus szintidallamával és a kilencvenes éveket idéző tánczenéjével még az eddigi legnagyobb Tame Impala-slágerre, a Feels Like We Only Go Backwardsra is rálicitál. Innentől azonban már kevésbé meglepő, amit kapunk. A 60–70-es évek pszichedéliájától Parker erre a lemezre egyértelműen eljutott a 80-as évek újrafelfedezéséhez. Ha figyelembe vesszük, hogy van neki egy diszkó-funk zenekara is (az AAA Aardvark Getdown Services), akkor máris maguktól értetődőek azok a könnyed, sláger­esélyes dalok, amilyen, mondjuk, a The Moment vagy a The Less I Know the Better. Ami viszont elsőre kicsit csalódást okozhat, az a Pink Floydot és Prince-t idéző balladák nagyobb száma: ezek kicsit üresnek és egyformának tűnhetnek elsőre. Összességében mégis összeáll egy olyan zenei univerzum (tele fogósabbnál fogósabb számokkal), amelyet nyugodtan oda lehet tenni az évtized legnagyobb emlékezője, Ariel Pink életműve mellé. Főleg az olyan dalokat, mint a bizarr Past Life vagy az elégikus Love Para­noia – az alig kétperces Disciples csilingelő lo-fi indie popjáról nem is beszélve. Végeredményben a Currents jó és következetes folytatás a bizonyos szempontból megismételhetetlen Lonerism után: világosan megmutatja, hogy Kevin Parker változik, és ennek tudatában ismétlések helyett inkább továbbgörgeti ezt a szépen induló életművet.

Universal, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.