Mindezt úgy, hogy csak a koncerteken bővül igazi zenekarrá: mindaz, amit a lemezein hallunk, Kevin Parker szinte teljesen önálló munkája a stúdióban. A 2012-es Lonerism után mindenesetre így is már-már közmegegyezés lett, hogy a Tame Impala valóban korunk egyik legfontosabb rockzenekara.
A Lonerismben talán az arányérzéke volt a legfontosabb. Az Innerspeaker nyersebb hangzásvilága után a szintik és a popérzékenység mellett a stúdiótechnika előtérbe helyezésével olyan elegyet kevert ki Parker, amely „térben” magabiztosan állt a kísérleti zenék és a dalszerűség, időben pedig a múlt és a jövő metszéspontjában, vagyis a legbiztosabb jelenben. Összebékítette a popot a pszichedelikus elszállásokkal, és mindeközben úgy tudott nosztalgikus lenni, hogy a poros vintázshangzás helyett inkább a stúdió adta lehetőségek elemi örömét közvetítette. Valami olyasmit, amit a koncertezéstől visszavonuló Beatles is átélhetett – nem véletlenül (és nem is csak az énekhangja miatt) hasonlítgatják annyiszor Parkert éppen John Lennonhoz.
A Lonerism után hősünk azt is belengette, hogy elhagyja az albumformátumot. Most, három évvel később mégis a régi módon, nagylemezként érkezett meg a Currents. A lemez rögtön a korábban már bemutatott Let It Happennel indul, amely lakossági régiókkal kacérkodó, epikus szintidallamával és a kilencvenes éveket idéző tánczenéjével még az eddigi legnagyobb Tame Impala-slágerre, a Feels Like We Only Go Backwardsra is rálicitál. Innentől azonban már kevésbé meglepő, amit kapunk. A 60–70-es évek pszichedéliájától Parker erre a lemezre egyértelműen eljutott a 80-as évek újrafelfedezéséhez. Ha figyelembe vesszük, hogy van neki egy diszkó-funk zenekara is (az AAA Aardvark Getdown Services), akkor máris maguktól értetődőek azok a könnyed, slágeresélyes dalok, amilyen, mondjuk, a The Moment vagy a The Less I Know the Better. Ami viszont elsőre kicsit csalódást okozhat, az a Pink Floydot és Prince-t idéző balladák nagyobb száma: ezek kicsit üresnek és egyformának tűnhetnek elsőre. Összességében mégis összeáll egy olyan zenei univerzum (tele fogósabbnál fogósabb számokkal), amelyet nyugodtan oda lehet tenni az évtized legnagyobb emlékezője, Ariel Pink életműve mellé. Főleg az olyan dalokat, mint a bizarr Past Life vagy az elégikus Love Paranoia – az alig kétperces Disciples csilingelő lo-fi indie popjáról nem is beszélve. Végeredményben a Currents jó és következetes folytatás a bizonyos szempontból megismételhetetlen Lonerism után: világosan megmutatja, hogy Kevin Parker változik, és ennek tudatában ismétlések helyett inkább továbbgörgeti ezt a szépen induló életművet.
Universal, 2015
