Azonban kétségtelen tény, hogy miként Bowie elnyújtotta (a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek végéig) a maga virágkorát, úgy a Primal Scream is meg tudta tenni ugyanezt a kilencvenes években. A gitárzenét acid house-ba oltó abszolút klasszikusuk, a Screamadelica 91-ben jött ki, és még az ezredfordulón is sikerült megújulniuk a punkot és a zajrockot elektronikával keresztező XTRMNTR-rel. Emellett a Stones-féle klasszikus gitárzenéhez fűződő, időnként teljes lemezeket meghatározó, anakronisztikus vonzalom is jót tett valahogy a pályaképnek. Mintha ott akartak volna lenni mindenütt – akkor és később is, hogy a 2013-as, krautrockot, pszichedéliát és egy csomó mást egybeolvasztó More Lighttal újra a régi fényében ragyoghasson a zenekar.
Amely, és ez határozottan érződik, a tizenegyedik albumán is szeretne releváns maradni. Olyan kurrens popsztárok tűnnek fel a lemezen, mint Sky Ferreira vagy a Haim nővérek, másfelől pedig hangsúlyos szerepet kaptak az internetről is letölthető szintihangzások. Mindezzel egy olyan, optimistának hangzó, de szövegeiben sötét lemezt akart összehozni a zenekar, amely egyszerre táncol a korszellemmel és kritizálja is azt. A lemezt végighallgatva azonban inkább az érződik, hogy a Primal Scream most épp nagyon nem találja a helyét. A nyitó Trippin’ On Your Love és a hallelujázó Golden Rope rögtön olyanok, mintha a Screamadelicát akarnák újrateremteni, a When the Blackout Meets the Fallout az XTRMNTR és az Evil Heat időszakát eleveníti fel, a Rachel Zaffirával közös Private Wars indokolatlan gitárballada, a sokszor inkább kínosan, mintsem ironikusan gagyinak tetsző sound pedig a Carnival of Fools scooteri mélységű szintijeiben csúcsosodik ki.
A lemez legjobb pillanatait ezekkel szemben az újdonságot jelentő szintipopos darabok adják: a Sky Ferreira vokáljaival felvett, New Order-es Where the Light Gets In, a 100% or Nothing és a (Feeling Like A) Demo Again teljesen korrekt popslágerek. Koncepciózusan ezek mellett haladva hatásosabb lehetett volna ez a lemez, mert így nem nagyon lehet rá másként tekinteni, mint szertelen ötletek halmazaként. Persze a mai playlistkorszakban jó lesz majd feltenni az I Can Change szintetikus tropikáliáját vagy az említett szintipopos számokat egy-egy jól irányzott mixtape-re – de ez nem menti fel a hibái alól a Chaosmosist, ahogy az eddig mindig koherens egészekben gondolkozó Primal Screamet sem.
Ignition, 2016
