Lemez

Örök dagály

Coldplay: A Head Full Of Dreams

  • Lang Ádám
  • 2016. február 7.

Zene

A Coldplayt alapvetően két nézőpontból lehet szemlélni. Ha úgymond potenciálisan irány­adó, vagy még naivabban: jóravaló gitárzenekarként tekintünk rájuk, akkor sűrűn kell csalódnunk bennük, de ha inkább világhódító kaméleonként, akkor már számos sikerélményünk lehet, amennyiben Chris Martinéknak drukkolunk.

Ennek a két szálnak már akkor megvoltak a gyökerei, amikor a Coldplay az első két lemezével berobbant a köztudatba. A kritikusok akkor még abban bíztak, hogy a zenekar kinövi a radioheades, illetve bonós gyerekbetegségeit, és akkorára nő művészileg, mint a példaképei. A nagyközönség azonban problémák nélkül lelkesedett értük: annyira, hogy ettől fogva valahány lemezük number one lett az összes fontos nyugati országban, köztük az USA-ban is.

Az indie rock legjobb éveiben a Coldplay még egyszer elhúzta a mézesmadzagot a zenekritikusok orra előtt az Arcade Fire és egyéb független zenék ihlette Viva La Vidával, amelyen ráadásképp olyan menő producerekkel dolgozott együtt, mint Brian Eno és Jon Hopkins. Ez azonban csak egyszeri fellángolás lett, hiszen tavaly már Avicii közreműködésével gyártották le a Ghost Storiest, hogy az EDM-mel kacérkodva biztosítsák be rajta népszerűségüket.

A Chris Martin és Gwyneth Paltrow szakítását megörökítő lemez után meglehetősen hamar jött a folytatás. Az A Head Full of Dreams persze épp a szomorkás, melankolikus előd ellentéte akarna lenni: a technicolorba öntött borító után a címadó dal euforikus tánczenéje és a rá következő könnyedebb, a Strokest és a Cure-t megidéző Bird is ezt erősíti meg. És eddig még egész oké is a lemez! A Beyoncével közös Hymn for the Weekenddel azonban már­is elkezd fárasztóvá lenni. A háttérsztori tudatában mondom, de tényleg olyan az album, mint amikor valaki nagyon bizonygatja, hogy napfényesen látja az életet. Még a klipes Adventure of a Lifetime diszkója se tud már feldobni valahol féltávnál, amikor rá kell jönni, hogy ez a lemez ugyanolyan nyűglődés, mint amilyen az első volt – csak színesbe van csomagolva. Napsütésben, egy fesztivál nagyobbik színpadán talán működne: oda pont elég ez a dagályos semmitmondás.

Persze ez csak a kritikai nézőpont, amelyről meg tudjuk, mennyit ér. Másfelől a Cold­play már a megalakulása óta ügyesen csapódik oda az aktuális trendekhez, és most épp egy tánczenés kitérőben látta meg a lehetőséget, amellyel még több emberhez eljuttathatja magát. Az pedig csakis Adele-nek lesz köszönhető, ha végül nem jut fel mégsem a listák legtetejére.

Warner, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.