Ennek a két szálnak már akkor megvoltak a gyökerei, amikor a Coldplay az első két lemezével berobbant a köztudatba. A kritikusok akkor még abban bíztak, hogy a zenekar kinövi a radioheades, illetve bonós gyerekbetegségeit, és akkorára nő művészileg, mint a példaképei. A nagyközönség azonban problémák nélkül lelkesedett értük: annyira, hogy ettől fogva valahány lemezük number one lett az összes fontos nyugati országban, köztük az USA-ban is.
Az indie rock legjobb éveiben a Coldplay még egyszer elhúzta a mézesmadzagot a zenekritikusok orra előtt az Arcade Fire és egyéb független zenék ihlette Viva La Vidával, amelyen ráadásképp olyan menő producerekkel dolgozott együtt, mint Brian Eno és Jon Hopkins. Ez azonban csak egyszeri fellángolás lett, hiszen tavaly már Avicii közreműködésével gyártották le a Ghost Storiest, hogy az EDM-mel kacérkodva biztosítsák be rajta népszerűségüket.
A Chris Martin és Gwyneth Paltrow szakítását megörökítő lemez után meglehetősen hamar jött a folytatás. Az A Head Full of Dreams persze épp a szomorkás, melankolikus előd ellentéte akarna lenni: a technicolorba öntött borító után a címadó dal euforikus tánczenéje és a rá következő könnyedebb, a Strokest és a Cure-t megidéző Bird is ezt erősíti meg. És eddig még egész oké is a lemez! A Beyoncével közös Hymn for the Weekenddel azonban máris elkezd fárasztóvá lenni. A háttérsztori tudatában mondom, de tényleg olyan az album, mint amikor valaki nagyon bizonygatja, hogy napfényesen látja az életet. Még a klipes Adventure of a Lifetime diszkója se tud már feldobni valahol féltávnál, amikor rá kell jönni, hogy ez a lemez ugyanolyan nyűglődés, mint amilyen az első volt – csak színesbe van csomagolva. Napsütésben, egy fesztivál nagyobbik színpadán talán működne: oda pont elég ez a dagályos semmitmondás.
Persze ez csak a kritikai nézőpont, amelyről meg tudjuk, mennyit ér. Másfelől a Coldplay már a megalakulása óta ügyesen csapódik oda az aktuális trendekhez, és most épp egy tánczenés kitérőben látta meg a lehetőséget, amellyel még több emberhez eljuttathatja magát. Az pedig csakis Adele-nek lesz köszönhető, ha végül nem jut fel mégsem a listák legtetejére.
Warner, 2015
