Lemez

Örök dagály

Coldplay: A Head Full Of Dreams

  • Lang Ádám
  • 2016. február 7.

Zene

A Coldplayt alapvetően két nézőpontból lehet szemlélni. Ha úgymond potenciálisan irány­adó, vagy még naivabban: jóravaló gitárzenekarként tekintünk rájuk, akkor sűrűn kell csalódnunk bennük, de ha inkább világhódító kaméleonként, akkor már számos sikerélményünk lehet, amennyiben Chris Martinéknak drukkolunk.

Ennek a két szálnak már akkor megvoltak a gyökerei, amikor a Coldplay az első két lemezével berobbant a köztudatba. A kritikusok akkor még abban bíztak, hogy a zenekar kinövi a radioheades, illetve bonós gyerekbetegségeit, és akkorára nő művészileg, mint a példaképei. A nagyközönség azonban problémák nélkül lelkesedett értük: annyira, hogy ettől fogva valahány lemezük number one lett az összes fontos nyugati országban, köztük az USA-ban is.

Az indie rock legjobb éveiben a Coldplay még egyszer elhúzta a mézesmadzagot a zenekritikusok orra előtt az Arcade Fire és egyéb független zenék ihlette Viva La Vidával, amelyen ráadásképp olyan menő producerekkel dolgozott együtt, mint Brian Eno és Jon Hopkins. Ez azonban csak egyszeri fellángolás lett, hiszen tavaly már Avicii közreműködésével gyártották le a Ghost Storiest, hogy az EDM-mel kacérkodva biztosítsák be rajta népszerűségüket.

A Chris Martin és Gwyneth Paltrow szakítását megörökítő lemez után meglehetősen hamar jött a folytatás. Az A Head Full of Dreams persze épp a szomorkás, melankolikus előd ellentéte akarna lenni: a technicolorba öntött borító után a címadó dal euforikus tánczenéje és a rá következő könnyedebb, a Strokest és a Cure-t megidéző Bird is ezt erősíti meg. És eddig még egész oké is a lemez! A Beyoncével közös Hymn for the Weekenddel azonban már­is elkezd fárasztóvá lenni. A háttérsztori tudatában mondom, de tényleg olyan az album, mint amikor valaki nagyon bizonygatja, hogy napfényesen látja az életet. Még a klipes Adventure of a Lifetime diszkója se tud már feldobni valahol féltávnál, amikor rá kell jönni, hogy ez a lemez ugyanolyan nyűglődés, mint amilyen az első volt – csak színesbe van csomagolva. Napsütésben, egy fesztivál nagyobbik színpadán talán működne: oda pont elég ez a dagályos semmitmondás.

Persze ez csak a kritikai nézőpont, amelyről meg tudjuk, mennyit ér. Másfelől a Cold­play már a megalakulása óta ügyesen csapódik oda az aktuális trendekhez, és most épp egy tánczenés kitérőben látta meg a lehetőséget, amellyel még több emberhez eljuttathatja magát. Az pedig csakis Adele-nek lesz köszönhető, ha végül nem jut fel mégsem a listák legtetejére.

Warner, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.