Hogy ezzel együtt sincsenek igazán ismert, hivatkozható lemezei vagy számai, annak oka a multiinstrumentalista zenész hiperaktív hozzáállásában keresendő. Anélkül, hogy száraz adatolgatással fárasztanánk a kedves olvasót, csak Segall 2015-ös éve alapján jegyeznénk meg, hogy 12 hónap alatt kiadott saját nevén egy mini albumot, egy koncertlemezt, egy T-Rex-feldolgozásokból álló gyűjteményt, készített egy nagylemezt a Fuzz nevű triójával, alapított legalább két friss bandát – és még producerkedett is. Szóval, míg egy átlagos 28 éves zenész 3-4 albumba foglalja zenéjének lényegét, addig Segallnál huszonvalahány lemezre vannak szétszórva az olyan csodálatos pillanatok, mint, mondjuk, az I Wear Black szétgerjesztett őrülete, a skizofrén Scissor People, a Sleeper pszichedelikus folkja vagy a Feel elszállós űrrockja.
A fentiek mellett ráadásul tavaly még összerakott egy nagylemezt is a Muggers nevű vadiúj kísérő zenekarával, amely rögtön 2016 elején jelent meg. Az Emotional Muggers érdekessége – amellett, hogy némiképp visszatérést jelent Segall korábbi, zajosabb anyagaihoz – az, hogy dalszövegeiben a digitális világ elidegenedését ábrázolja. Ami az ő esetében azért különös, mert a zenei inspirációi továbbra is a Black Sabbath-, a T-Rex-, a Hawkwind- és a Nuggets-válogatások által behatárolt 60-as évek végi, 70-es évek eleji időszakból jönnek. Mindennek köszönhetően kicsit B filmes, sci-fis hangulatot kapott az album – főleg úgy, hogy a fuzzos gitárok mellett az Emotional Mugger másik meghatározó hangszere a szintipunkosan horzsoló szintetizátor. S bár a második számban van egy vicces progrockos elem is, a lemez nagy részében megbízhatóan és egyenesen jönnek egymás után az erős riffek, a jóízű szólók és a fogós refrének. Az első igazi meglepetés ugyanakkor – a Squealer Two képében – csak a vége felé jön, ahol belassult funkkal keresztezik a garázsrockot, majd egy szétcsapott hangkollázs következik, végül pedig a könnyed tapsolgatással kísért Magazine zárja a lemezt. Az utolsó három szám csapongása mintegy leképezi Ty Segall nyughatatlan természetét: mintha azt mutatná velük, hogy most is megvolt neki egy koncepció, ugyanakkor kicsit már a következő projektjén is pörgött. Összességében így az Emotional Mugger, bár ismét teljesen jó lemez lett, nem sokat változtat az összképen – elsősorban azt mutatja meg, hogy Segall kedvenc korszaka továbbra is kifogyhatatlan ihletforrás.
Drag City, 2016
