Lemez

Beach House: Depression Cherry

  • Lang Ádám
  • 2015. október 3.

Zene

Kevés olyan egyenes vonalú, kimért lépésekkel megtett út van a popzenében, mint amelyen a baltimore-i Beach House duója, Victoria Legrand és Aley Scully végigsétáltak a 2006-os debütlemez impresszív hálószobazenéjétől a 2012-es Bloom rádióbarát álompopjáig. Nekik már az elején megvolt a világos, nyilvánvaló hatásokra (Mazzy Star, Mortal Coil, Nico stb.) épülő víziójuk, majd az orgonafüggönyök és a puhán torzított gitárok közt fogant bensőséges dalaikat úgy nevelték fel közérthető popzenévé, hogy egy pillanatra sem szakadtak el a gyökereiktől. A 2010-ben kijött Teen Dreammel az indie-színtérről kitörve megtalálták az utat a szélesebb közönség álmodozásra fogékony ­részéhez is. Ekkor már Jay-Z-t és Beyoncét is látták a koncertjeiken, a hipszter r&b kulcsfigurája, Weeknd pedig még hangmintázta is az egyik korai dalukat.

A Depression Cherry amolyan logikus lépésként az a mérföldkő, amikor egy zenekar minden újabb számával már csak a meglévő hírnevet ápolja. A Space Song néhány bites szintitémája lehet újdonság, ahogy a PPP Clocks-áthallása is érdekes, emellett mintha kicsit visszafordultak volna a korábbi lemezek rejtélyesebb hangzásához. Összességében azonban arról van szó, hogy itt egy újabb Beach House, amely tetszeni fog a korai lemezek és a későbbiek felé hajlóknak is, de már nem igazán hoz újdonságot. Régebben ilyenkor szokták mondani, hogy ideje abbahagyni, de ez hatalmas tévedés volt már akkor is. Mert nagyon jó, hogy létezik ez a melankóliába mártott hangzás, amely időnként újabb, de lényegileg azért ismerős dalok formájában ölt ezentúl testet.

Sub Pop, 2015

 

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.