Lemez

Beach House: Depression Cherry

  • Lang Ádám
  • 2015. október 3.

Zene

Kevés olyan egyenes vonalú, kimért lépésekkel megtett út van a popzenében, mint amelyen a baltimore-i Beach House duója, Victoria Legrand és Aley Scully végigsétáltak a 2006-os debütlemez impresszív hálószobazenéjétől a 2012-es Bloom rádióbarát álompopjáig. Nekik már az elején megvolt a világos, nyilvánvaló hatásokra (Mazzy Star, Mortal Coil, Nico stb.) épülő víziójuk, majd az orgonafüggönyök és a puhán torzított gitárok közt fogant bensőséges dalaikat úgy nevelték fel közérthető popzenévé, hogy egy pillanatra sem szakadtak el a gyökereiktől. A 2010-ben kijött Teen Dreammel az indie-színtérről kitörve megtalálták az utat a szélesebb közönség álmodozásra fogékony ­részéhez is. Ekkor már Jay-Z-t és Beyoncét is látták a koncertjeiken, a hipszter r&b kulcsfigurája, Weeknd pedig még hangmintázta is az egyik korai dalukat.

A Depression Cherry amolyan logikus lépésként az a mérföldkő, amikor egy zenekar minden újabb számával már csak a meglévő hírnevet ápolja. A Space Song néhány bites szintitémája lehet újdonság, ahogy a PPP Clocks-áthallása is érdekes, emellett mintha kicsit visszafordultak volna a korábbi lemezek rejtélyesebb hangzásához. Összességében azonban arról van szó, hogy itt egy újabb Beach House, amely tetszeni fog a korai lemezek és a későbbiek felé hajlóknak is, de már nem igazán hoz újdonságot. Régebben ilyenkor szokták mondani, hogy ideje abbahagyni, de ez hatalmas tévedés volt már akkor is. Mert nagyon jó, hogy létezik ez a melankóliába mártott hangzás, amely időnként újabb, de lényegileg azért ismerős dalok formájában ölt ezentúl testet.

Sub Pop, 2015

 

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.