Lemez

Beach House: Depression Cherry

  • Lang Ádám
  • 2015. október 3.

Zene

Kevés olyan egyenes vonalú, kimért lépésekkel megtett út van a popzenében, mint amelyen a baltimore-i Beach House duója, Victoria Legrand és Aley Scully végigsétáltak a 2006-os debütlemez impresszív hálószobazenéjétől a 2012-es Bloom rádióbarát álompopjáig. Nekik már az elején megvolt a világos, nyilvánvaló hatásokra (Mazzy Star, Mortal Coil, Nico stb.) épülő víziójuk, majd az orgonafüggönyök és a puhán torzított gitárok közt fogant bensőséges dalaikat úgy nevelték fel közérthető popzenévé, hogy egy pillanatra sem szakadtak el a gyökereiktől. A 2010-ben kijött Teen Dreammel az indie-színtérről kitörve megtalálták az utat a szélesebb közönség álmodozásra fogékony ­részéhez is. Ekkor már Jay-Z-t és Beyoncét is látták a koncertjeiken, a hipszter r&b kulcsfigurája, Weeknd pedig még hangmintázta is az egyik korai dalukat.

A Depression Cherry amolyan logikus lépésként az a mérföldkő, amikor egy zenekar minden újabb számával már csak a meglévő hírnevet ápolja. A Space Song néhány bites szintitémája lehet újdonság, ahogy a PPP Clocks-áthallása is érdekes, emellett mintha kicsit visszafordultak volna a korábbi lemezek rejtélyesebb hangzásához. Összességében azonban arról van szó, hogy itt egy újabb Beach House, amely tetszeni fog a korai lemezek és a későbbiek felé hajlóknak is, de már nem igazán hoz újdonságot. Régebben ilyenkor szokták mondani, hogy ideje abbahagyni, de ez hatalmas tévedés volt már akkor is. Mert nagyon jó, hogy létezik ez a melankóliába mártott hangzás, amely időnként újabb, de lényegileg azért ismerős dalok formájában ölt ezentúl testet.

Sub Pop, 2015

 

Neked ajánljuk