Egyik oldalról ott volt az r&b felfrissítésének igénye úgy tartalmi, mint formai szempontból: a műfaj sztereotipikus közhelyeit elvetve a fülledt bulik helyett a nihilista afterpartik és a kiábrándító másnapos reggelek kerültek a fókuszba, mindehhez pedig a kortárs elektronikából importált, finoman szétcsúszó alapok és Weeknd sebzett falzettje adta a nagyszerű formát. Valószínűleg már ez is elég lett volna, de a másik oldalról ott volt még a rejtélyes, mindenféle pletykáknak teret adó felvezető kampány is, amelyben csak hosszú hetek után derült ki, hogy egy kanadai énekes, Abel Tesfaye áll a projekt mögött.
A House of Balloonst gyors egymásutánban két másik mixtape is követte, de ezek már nem igazán tettek hozzá semmit az egészhez, ahogy a futurisztikusabb hangzás felé gyámoltalanul elmozduló, 2013-as Kiss Land sem.
Idővel aztán, ahogy egyre többen átvették ezt a hangzást, már nem is tűnt annyira eredetinek a dolog. Tesfaye valamikor ez időben találhatta ki, hogy ahelyett, hogy feledésbe merülő, egynyári kultfigura legyen, inkább rámegy a mainstream áttörésre. Ennek következménye lehetett az Ariana Grandéval közös duett és A szürke ötven árnyalatához írt száma, az Earned It, amelyek remekül kitaposták a terepet a Beauty Behind the Madness előtt. Annyira, hogy a 2015-ös évet már a lemez megjelenése előtt kipipálhatta Tesfaye a Max Martinnal felvett Can’t Feel My Face című kislemezzel: ezzel a szerelmi metaforákban megírt kokainhimnusszal nemcsak azt mutatta meg, hogyan szólna mai kontextusban Michael Jackson, hanem egy önértékében is bombaerős, rádiókompatibilis slágert tett le az asztalra.
Maga a lemez viszont nem hoz sok újat. Van még néhány jackós téma, például a Billie Jean ihletében elővezetett In the Night. Helyet kapott a már említett Earned It vonósokkal díszített balladája, valamint olyan, a korábbi anyagokat idéző számok, mint a kislemezként már megfuttatott Often és The Hills, vagy a nagyszabású ipari riffekkel indító Real Life. Ezzel együtt a lemez így is a legszórakoztatóbb Weeknd-anyag az első mixtape óta. A kollabok közül a Labrinthtel közös Losers nagyon jól sikerült, sőt meglepetésre az Ed Sheerannel közös hajnali blues is okés, a Lana Del Rey-duett azonban elhagyható lett volna a Jacko-féle Earth Song katarzisát idéző Angel szakítós zárása elől. A Kanye Westtel felvett Tell Your Friends balladába omló kinyilatkoztatása ellenben talán az életmű eddigi legjobb darabja lett. Ez a dal ráadásul egyfajta új ars poeticának is tekinthető, hiszen Weeknd a titkolózás helyett most már az egész világnak meg akarja mutatni magát. És remélhetőleg el is éri a célját, mert nagyon jó lenne, ha a jövőben a rétegzenei produkciók ilyen simán átvihetők lennének a mainstreambe, ahogy a Weeknd példája mutatja eddig.
Universal, 2015
