Lang Ádám

Amikor 2008-ban Ed Sheeran 17 évesen Londonba ment - egyedül, hogy a zenéjéből éljen meg -, azzal a régi módszerrel kezdett közönséget gyűjteni, hogy szinte minden este fellépett valamelyik bárban. A következő években készített egy sor minialbumot különböző gitáros lányokkal, de együtt dolgozott a grime-színtér több előadójával is.

Annak ellenére, hogy manapság egyre inkább műfajspecifikus lemezek készülnek (sokszor akár egy-egy alkalmi zsáner keretei között), a kizárólag balladákat tartalmazó album mégis olyannak számít, amit bizonyos népszerűség felett nem nagyon mer senki sem bevállalni.

Ben Frost a legutóbbi szólólemeze, a By The Throat óta eltelt öt évben készített filmzenét Tarkovszkij Solarisához Daníel Bjarnasonnal, rendezett egy operát Iain Banks Darázsgyárából, közreműködött Tim Hecker és Colin Stetson lemezein, valamint Magyarországon is járt kétszer - hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Damon Albarné mára nemcsak a britpop-generáció, hanem a 90-es évek egész angol gitárzenéjének is a legjobban csengő neve. A korszak nagy zenekarai, a Pulp, az Oasis, a Suede, de még a Radiohead vagy a Placebo is az új évezred első felére elfáradtak, feloszlottak, és az új évtizedben már nem igazán voltak tevékeny tényezők, inkább csak a múltjuk legitimálta a koncertjeiket, visszatéréseiket vagy az egyes tagok szólólemezeit.

Meglepő módon a Moog dobosa és basszusgitárosa (utóbbi Szabó Sz. Csaba, lapunk alkalmi szerzője - a szerk.) által vezetett zenekar adta az utóbbi idők legjobb válaszát arra, hogy mit lehet kezdeni a fénykorán látszólag túllépett gitárzenével.

Még 2000 környékén olvastam egy Green Day-interjút, amiben a basszusgitárosuk azért temette a punkot, mert már az anyja barátnője is festi a haját, és orrkarikát hord. Most meg itt van egy operákon és dzsesszen nevelkedett bölcsészlány meg négy jóképű, grafikusforma fazon azzal a névvel, hogy Perfect Pussy. Ráadásul olyan a zenéjük, mintha kihajolnánk a gyorsvonat ablakán.

A legforróbb ausztrál popsztár 45 éves lett, és új lemezt adott ki. Mit kezd Kylie a jelennel, és kell-e még nekünk a rokonszenves művésznő?

Habár Pharrell Williamsnek 2006-ban már volt egy (amúgy közepes) szólólemeze, egészen a tavalyi évig elsősorban producerként volt elismert. Társával, Chad Hugóval (Neptunes néven) alapjaiban határozták meg az ezredforduló utáni mainstream popzene irányait. Pharrell a stúdiózások alkalmával jó párszor elvállalt egy-egy verzét, és ez tavaly sült el számára a legjobban, amikor közreműködött az év két legsikeresebb dalában, a Daft Punk Get Luckyjában és Robin Thicke Blurred Linesában.

"A fesztiválokon mindenki idősebb nálam egy húszassal" - énekli elégikus baritonján Mark Kozelek a hatodik Sun Kil Moon-lemezen. 2002-ben alakított zenekarával a bokszolók mitológiájától indulva egyre személyesebb hangvétel felé haladt: legutóbbi két albumát már zenekara nélkül, egyetlen nejlonhúros gitárral vette fel.

A Templest a majd' évtizedes zenei múlttal bíró James Edward Bagshaw gitáros-énekes és Thomas Edison Warmsley basszusgitáros alakította 2012-ben. 'k ketten korábban együtt játszottak a Moons nevű indie-rock zenekarban is, így gördülékenyen ment a közös munka, jöttek is sorban a biztató kislemezek: a Shelter Song, a Colours To Life, a Mesmerize. Közben az Oasis exgitárosa, Noel Gallagher és Johnny Marr a Smithsből is a legjobb új brit zenekarnak nevezte őket, aztán - egy szintissel és egy dobossal már négytagú koncertzenekarrá kiegészülve - játszhattak a Rolling Stones és a Suede előtt.

Darren Cunningham a 2010-es, második Actress-lemez (a Splazsh) bass musictól áthatott, finoman játékos technójával lett az előremutató elektronikus zenét kedvelők titkos sztárja.