Lemez

Gustave Tiger: At The Idyll's End

  • Lang Ádám
  • 2014. június 22.

Zene

Meglepő módon a Moog dobosa és basszusgitárosa (utóbbi Szabó Sz. Csaba, lapunk alkalmi szerzője - a szerk.) által vezetett zenekar adta az utóbbi idők legjobb válaszát arra, hogy mit lehet kezdeni a fénykorán látszólag túllépett gitárzenével.

Az általuk feldobott katedrálispunk megnevezés ugyan már a tavalyi Mitanni Mares EP dalait sem fedte le teljesen, mégis segít az eligazodásban: lehet, hogy már minden megtörtént a popzenében, viszont a kombinációk végtelenek.

A Gustave Tiger úgy fest abszurd történelmi tablókat, és idézi meg régi, nagy formátumú emberek tébolyát a független gitárzenék eszköztárával, hogy nemcsak vicces és szórakoztató lesz az egész, hanem többször katartikus is. A legjobb példa erre a Gourgandine Simaitha utolsó fél perce, ahol a zakatoló punkszám fölé behúzódik egy templomnyi kórus, majd ráesik az egészre az összekuszálódott fúvósszekció. Ez a koncepció igen jól működik a lemez legtöbb dalában, a Sister Sybarite kórusműben kulminálódó posztpunkjában, a Clitoris Crucifix hardcore-őrületében, vagy a lassan becsavarodó, zajos Idiot Prince-ben, és kifejezetten jót tesz a zenének a 40 dayses Szurcsik Erikával érkező női szólam is. A lemez egyetlen hibája pedig éppen az, ami később talán a leghasznosabb lehet: egyszerűen túl sokfelé indul el. Az elején tűzijáték, slágerek, aztán becsavarodik az egész, majd pszichedelikus témák jönnek, a végén pedig az utolsó két gyengébb szám már nem igazán tudja az egészet összefűzni. Ennek ellenére a Gustave Tiger simán az egyik legjobb dolog a mai gitárzenében.

Szerzői, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.