Lemez

Gustave Tiger: At The Idyll's End

  • Lang Ádám
  • 2014. június 22.

Zene

Meglepő módon a Moog dobosa és basszusgitárosa (utóbbi Szabó Sz. Csaba, lapunk alkalmi szerzője - a szerk.) által vezetett zenekar adta az utóbbi idők legjobb válaszát arra, hogy mit lehet kezdeni a fénykorán látszólag túllépett gitárzenével.

Az általuk feldobott katedrálispunk megnevezés ugyan már a tavalyi Mitanni Mares EP dalait sem fedte le teljesen, mégis segít az eligazodásban: lehet, hogy már minden megtörtént a popzenében, viszont a kombinációk végtelenek.

A Gustave Tiger úgy fest abszurd történelmi tablókat, és idézi meg régi, nagy formátumú emberek tébolyát a független gitárzenék eszköztárával, hogy nemcsak vicces és szórakoztató lesz az egész, hanem többször katartikus is. A legjobb példa erre a Gourgandine Simaitha utolsó fél perce, ahol a zakatoló punkszám fölé behúzódik egy templomnyi kórus, majd ráesik az egészre az összekuszálódott fúvósszekció. Ez a koncepció igen jól működik a lemez legtöbb dalában, a Sister Sybarite kórusműben kulminálódó posztpunkjában, a Clitoris Crucifix hardcore-őrületében, vagy a lassan becsavarodó, zajos Idiot Prince-ben, és kifejezetten jót tesz a zenének a 40 dayses Szurcsik Erikával érkező női szólam is. A lemez egyetlen hibája pedig éppen az, ami később talán a leghasznosabb lehet: egyszerűen túl sokfelé indul el. Az elején tűzijáték, slágerek, aztán becsavarodik az egész, majd pszichedelikus témák jönnek, a végén pedig az utolsó két gyengébb szám már nem igazán tudja az egészet összefűzni. Ennek ellenére a Gustave Tiger simán az egyik legjobb dolog a mai gitárzenében.

Szerzői, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.