Lemez

Gustave Tiger: At The Idyll's End

  • Lang Ádám
  • 2014. június 22.

Zene

Meglepő módon a Moog dobosa és basszusgitárosa (utóbbi Szabó Sz. Csaba, lapunk alkalmi szerzője - a szerk.) által vezetett zenekar adta az utóbbi idők legjobb válaszát arra, hogy mit lehet kezdeni a fénykorán látszólag túllépett gitárzenével.

Az általuk feldobott katedrálispunk megnevezés ugyan már a tavalyi Mitanni Mares EP dalait sem fedte le teljesen, mégis segít az eligazodásban: lehet, hogy már minden megtörtént a popzenében, viszont a kombinációk végtelenek.

A Gustave Tiger úgy fest abszurd történelmi tablókat, és idézi meg régi, nagy formátumú emberek tébolyát a független gitárzenék eszköztárával, hogy nemcsak vicces és szórakoztató lesz az egész, hanem többször katartikus is. A legjobb példa erre a Gourgandine Simaitha utolsó fél perce, ahol a zakatoló punkszám fölé behúzódik egy templomnyi kórus, majd ráesik az egészre az összekuszálódott fúvósszekció. Ez a koncepció igen jól működik a lemez legtöbb dalában, a Sister Sybarite kórusműben kulminálódó posztpunkjában, a Clitoris Crucifix hardcore-őrületében, vagy a lassan becsavarodó, zajos Idiot Prince-ben, és kifejezetten jót tesz a zenének a 40 dayses Szurcsik Erikával érkező női szólam is. A lemez egyetlen hibája pedig éppen az, ami később talán a leghasznosabb lehet: egyszerűen túl sokfelé indul el. Az elején tűzijáték, slágerek, aztán becsavarodik az egész, majd pszichedelikus témák jönnek, a végén pedig az utolsó két gyengébb szám már nem igazán tudja az egészet összefűzni. Ennek ellenére a Gustave Tiger simán az egyik legjobb dolog a mai gitárzenében.

Szerzői, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.