A techno megújítása után aztán nagyszabású művészi koncepciók, műfajokon átívelő zenei formák felé kezdett fordulni. A 2012-es nagybetűs Művön, az Elveszett Paradicsom ihlette R.I.P.-en a techno inkább már csak a hozzáállásban volt jelen: innentől Cunninghammel már mint valódi kortárs művésszel számolhattunk.
A friss interjúkból arra lehet következtetni, hogy a Ghettoville a végül négyfelvonásos Actress-projekt utolsó epizódja lesz. Ahhoz, hogy megérthessük, az első Actress EP-re, a 2004-es, grime-os hatásokat is mutató No Tricksre és a 2008-as debüt, a szűkös otthoni környezetben készített Hazyville nyomasztó tereire kell visszagondolni. A műfaji truváj és a nagybetűs művészet után ugyanis a következő lépés a szociális beágyazás lett Actressnél. A Halott ember filmzenéje ez városi, de nem kevésbé kietlen környezetben. Gyerekkorának tájait, lepattant negyedeit járják be a lassan cammogó, destruált ipari trekkek - elszórva egy-két meglepően szép pillanattal, hol az r&b, hol a szintipop felé kilengve. Ezekből az elpuhulásokból azonban nem ártott volna több, mert összességében a Ghettoville realista ihletésű rideg monotóniája célját téveszti: a kilátástalanságot és az unalmat nem feldolgozza, hanem csak megismétli. Ennek ellenére Cunningham Actress-sztorija az elektronikus zene egyik, vívmányaiban és következetességében is szép fejezete lett.
Ninja Tune, 2014
