Mostanra kifogyott a metaforákból - mondja. Helyettük áttételek nélküli sztorikat kapunk az utóbbi évek egyik legmegrázóbb folklemezén.
A most megjelent Benjin Kozelek az életmű tanulságait levonva feloldja a személyes sztorik és a mások élettörténete közti határvonalat. Történeteiben ártatlan emberek veszítik el életüket tragikusan, míg a sorozatgyilkosok természetes körülmények között hunynak el. Közben pedig folyamatosan jönnek a szívszorítóan kimért személyes utalások: például a férfi (Steve Shelley), aki dobol, szintén 51 - épp, mint a gyilkos volt, amikor meghalt; és csodálatosak a szülőkhöz intézett vallomások is.
Alapvetően most is csak Kozelek és a gitárja szól, amikor viszont - nagy ritkán - bejön valami más is, és kiegészíti a narratívát, az katartikus. A felrobbanó dezodor által megölt nőről szóló Carissa enyhítően csilingelő xilofonjai, a Kozelek szerelmeiről szóló dal lépcsőzetes építkezése, az apjához írt blues-óda gospelesen emelkedett kórusai, a Richard Ramirez nevű gyilkosról mesélő szám skizofrénre kettébontott, visszhangosított énektémái mind ilyenek. Ahol pedig nincs semmi, ott épp a hiány lesz a hozzáadott érték. A Benji a tragédiáival mondja el az életről, hogy mennyire szép.
Caldo Verde, 2014
