Amikor először meghallottam a Love Frequency felvezető kislemezét, a There's No Other Time-ot, akkor az általánosan fanyalgó fogadtatás ellenére jobban bíztam bennük, mint a 2007-es debütlemez idején. Igaz, egészen más okból. Míg akkoriban azt vártam tőlük, hogy minél horzsolóbb bulidalokat írjanak, most épp annak örültem meg, hogy a There's No... mennyire frappáns kis acidpopszám. Ha a basszusból kicsit leveszek, még Take Thatnek is hihetném.
Erre nem az fogad, amikor beteszem a lemezt, hogy rögtön az első szám ugyanazokkal a súlyos basszusokkal és vijjogó szintikkel rombol, mint a zenekar korai dalai? Hiába a több generációból felsorakoztatott producerek, mint Tom Rowlands, James Murphy vagy a Gorgon City, a Klaxons ugyanazon dilemmázik, mint hét-nyolc éve: vajon az akkoriban időlegesen new rave-nek nevezett elektropunkot játsszák, netán menjenek el a tisztább, popos dalok felé, vagy mégis inkább a hangzással kísérletezzenek? Távol álljon tőlem, hogy az eldöntetlenség miatt legyintsek a három út közül leginkább talán a pop felé tájékozódó lemezre, hiszen a legtöbb szám, ha nem is emlékezetes, azért elsőre elkapja a hallgatóját. Az is látszik, hogy az anyag szándékosan van a kétharmadánál leültetve, hogy onnan az égbe lőjön ki végül a címadó dallal. Mégis nehéz elhessegetni a hiányérzetet, mert a Klaxons számok halmaza helyett végre egy jó lemezt is kiadhatna már.
Akashic, 2014
