Velük szemben Damon Albarn megmaradt annak a nyughatatlan, lelkes srácnak, akit a Blurrel ismerhetett meg a világ. Graham Coxon kilépése után még készített egy lemezt a zenekarral, aztán inkább a Gorillazra helyezte a hangsúlyt, a következő években pedig írt filmzenéket, kínai pentatonban komponált operát, dolgozott afrikai zenészekkel, valamint producerként közreműködött Bobby Womack visszatérésében.
2003-ban Albarnnak megjelent egy szólóanyaga Democrazy címen, de ezt a próbálkozást ő és a Wikipedia is jó szándékúan inkább csak egy töredékekből álló demóként kezeli. Így azzal a felütéssel térhetünk rá az Everyday Robotsra, hogy negyed évszázad után itt van az angol popzene egyik legizgalmasabb figurájának első szólólemeze. Az Everyday Robots három dimenzióban mozog. Először is van egy korkritikus aspektusa, ami a cím alapján várható is, ezen vágnak keresztül a szubjektív, Albarn életéről szóló, a gyerekkorát is megidéző dalok, majd ezt a két koncepciót próbálja meg hozzáigazítani a háromperces dalformához. A harmadik világ zenéiben is otthonosan mozgó Albarn azonban ebben az összetett közegben elveszti a fókuszt, és a dalok nem állnak össze olyan katartikus egésszé, mint amikor, mondjuk, az Arcade Fire kapcsolta össze utolsó két lemezén a magánmitológiákat korunk problémáival, egyúttal kitekintést adva a haiti kultúrára is. Az elidegenedésről, számítógépes ellenségképekről szóló első három szám finom elektronikával megbillentett akusztikus dalai még talán össze is játszhatnának a puritánabb, a '76-os hőhullámot, a Blur alakulását vagy Albarn heroinfüggőségét felidéző dalokkal. Ennek a bensőséges hangulatát viszont szétkuszálja a két gospeles, vidám popdal, az afrikai bébielefántról szóló ukulelés Mr. Tembo és a Brian Enóval közösen felvett záró Heavy Seas Of Love. Hiába megkapó a tévé előtt elhaló szerelemről szóló, Natasha Khannal (Bat For Lashes) készült Selfish Giant, hiába a Heavy Seasben rejlő világsláger-potenciál, az Everyday Robots inkább három különböző Albarn-lemez maradékgyűjteményének tűnik. Egy út elejére persze nem rossz, ha ilyen széles perspektívával állhat oda az ember, de Damon Albarnnak ebben az évtizedben még meg kell csinálnia ezt a bizonyos három lemezt, ha a tízes években is főszereplő akar lenni.
Warner, 2014
