Kylie Minogue pályája a 2012-es Abbey Road Sessions című, régi dalait ünneplőbe öltöztető lemezével révbe ért: korszakos dívaként ünnepelte a szaksajtó. A tinisorozat-szereplőként elénekelt Loco-Motion feldolgozással debütáló leányzó kitartó munkával és néhány kísérletező kitérővel (duett Nick Cave-vel, közös munkák a Manic Street Preachersszel) szép lassan felküzdötte magát a legnagyobbak közé. Énekelt a sydneyi olimpia záróünnepségén, Londonba áttelepült ausztrálként kitüntette az angol királynő, a meleg szubkultúrában pedig abszolút ikonnak számít.
| ||
És még az is lehet, hogy a Can’t Get You Out Of My Head futurisztikus megaslágere idején ő volt a leginkább előremutató popsztár, de az utóbbi két sorlemezének jelentősége inkább csak életrajzi: a mellrákot legyőző énekesnő bizonyította velük, hogy még mindig tud és szeret táncolni, énekelni, illetve a színpadon lenni. Közben azonban elment mellette az idő. Felnőtt egy egész generáció, amelynek tagjai sokkal merészebbek voltak minden téren, mint a negyvenes éveibe lépő, a botrányokat, kétes eseményeket mindig is kerülő Kylie.
Most, a tizenkettedik sorlemeze előtt az volt a kérdés, hogy 45 évesen merre lehet továbbmenni. Visszagondolva Madonnának a 98-as Ray Of Light utáni visszafiatalodására, látható, hogy nem kis dilemma ez, amikor mindenki Nicki Minaj és Miley fenekét figyeli, valamint laptopokon raknak össze tinilányok nagyon menő, akár előremutató dolgokat (mint mondjuk Mø vagy Grimes). Már Kylie tavaly nyári dala, a dubsteppel flörtölő, szuperslágeres Skirt is tulajdonképpen azt vetítette előre – hogy nincs már előre. És most a Kiss Me Once-on is ugyanolyan retrofuturista, diszkós dancepopdalok sorakoznak, amilyenek – a dubstepes horzsolásokat leszámítva – 15 éve is kijöhettek volna.
Kár kiemelni közülük bármelyiket, ahogy azt is, hogy épp melyik jó nevű, felkapott producer segédkezett bennük. Elég csak azt megemlíteni, hogy az eddig a dalírásban is mindig buzgón részt vevő Kyle mindössze a záró Fine-ban van feltűntetve társszerzőként. A magánéletét és a munkáját mindig következetesen elkülönítő énekesnő számára nem volt nehéz megírni egy (amúgy igen jó) poplemezt, amin igazából már az sem zavaró, hogy több szex van rajta, mint bármelyik korábbi Kylie-anyagon. A Kiss Me Once nélkülözi az igazi tetőpontokat, de annyira profi és kiegyensúlyozott, hogy szinte bármelyik dalból lehet kislemez. Ezek viszont már nem fognak semmit hozzátenni az életműhöz, csak megerősítik Kylie ikonikus, forrónacis imázsát – aki mintha szobrot állított volna ezúttal saját magának.
Warner, 2014
