Lemez

Ben Frost: AURORA

  • Lang Ádám
  • 2014. július 12.

Zene

Ben Frost a legutóbbi szólólemeze, a By The Throat óta eltelt öt évben készített filmzenét Tarkovszkij Solarisához Daníel Bjarnasonnal, rendezett egy operát Iain Banks Darázsgyárából, közreműködött Tim Hecker és Colin Stetson lemezein, valamint Magyarországon is járt kétszer - hogy csak a legfontosabbakat említsük.

Új saját lemezét, a mindezek tapasztalatait feldolgozó Aurorát pedig egy videoinstallációs projekt alatt írta Kongóban, a Nyiragongo nevű vulkán szomszédságában, egyedül, szinte kizárólag laptopon.

Különös találkozás lehetett Frosté és Heckeré, amikor utóbbi Ravedeath 1972 című zaj-ambient lemezén dolgoztak együtt 2011-ben. Hecker ugyanis ezután kezdett el az élő hangszerekkel kísérletezni, Frost új lemeze pedig közelebb áll a Ravedeathhez, mint korábbi saját munkáihoz. Most nincsenek gitárok, zongorák és egyebek, csak poros és fémes dobgépek, valamint sivító, horzsoló, máskor szép képeket festő, ezerféle hangulatot egymásra rétegező szintetizátorok.

S bár az Aurora elsőre kietlen lemeznek tűnhet, a hozzáférést pedig tételek közti, a komolyzenére jellemző hatalmas hangerőkülönbség is nehezíti, idővel kibomlik a sokszínűsége. Egyszerre apokaliptikus zajorkán, hangroncsokból felépített lenyűgöző tájkép, nagy ívű, az érzelgős pillanatoktól sem megriadó, hollywoodi léptékű filmzene, és dekonstruált, ember utáni zajtechno-rave. Ahogy forgatjuk. Ha a horrort keressük benne, akkor végtelenül olyan, ha a szépséget, akkor pedig csodálatos bő fél óra a kísérleti elektronika egyik legizgalmasabb figurájától.

Mute, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.