m. l. t.

Bálint Eszter tízéves volt, amikor Halász Péter korábban Kassák Stúdió néven ismert színházi társulata – és annak oszlopos tagjaként édesapja, Bálint István költő-színész-rendező és édesanyja, Kollár Mariann – 1976-ban elhagyta Magyarországot, hogy átmeneti párizsi dekkolás után New Yorkban Squat Theatre néven bevonuljon a színháztörténelembe.

Az első bekezdést, amely arról szólt, hogy előbb pancserül hirdették meg, majd úgy sikerült a SAP-ból a PeCsába telepíteni Bregovicot, hogy ne férjenek be csomóan, végül is kihúztam ennek a beszámolónak - nem szívesen varrtam volna a koncert nyakába ezeket a meglepő manővereket.

2000 őszén Magyarországra érkezett Stacy Banet, az amerikai Putumayo kiadó felderítője roma muzsikákat keresni. Összevásárolta, amit csak lehet, aztán nagyot ámulhatott, hiszen a közelmúltban Gypsy Caravan címmel megjelent nemzetközi válogatás tíz zenekarából végül is mi adtunk négyet, s mi több: a Romanyi Rota két számmal is észrevétette magát. Stacy Banet kimondottan folkban utazott, így esett még választása a Kalyi Jagra, az Ando Dromra és az Amaro Sunóra. Az egyik szem persze sír: milyen kár, hogy Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Bandje, aztán a Romano Drom, a Ternipe vagy a Kanizsa Csillagai kimaradt, de a másik hangosabban nevet: ebből a lemezből mégiscsak az derül ki, hogy a magyarországi roma népzenei színtér a nemzetközi fölé emelkedett.

Hol volt, hol nem volt a valamikori Jugoszláviában, valamikor a hetvenes évek közepétől egy rockzenekar, Bijelo Dugme nevű. Esztétikai értékeit sokan vitatják azóta is, mindenesetre tény, hogy ügyesen sáfárkodott a bosnyák motívumokkal, és hallatlanul csípte a nép. A gitárosát pedig úgy hívták, hogy Goran Bregovic, szerb és horvát szülők gyermekeként.

Megvan az esélye, igazán sajnálom, hogy ez a cikk másról szóljon. Alighanem a toleranciaszintemmel van baj: nagyon tudom rühellni, amikor el vagyok így igazítva: ez most az eredeti Kocani zenekar. Ahelyett, hogy megköszönném szépen.

Johnny Dowd életművén a kezdettől rajta vagyunk. Tudják, az a pasas, aki húsz évig senkinek nem merte megmutatni a dalait. Előbb a fiókban gyűltek, aztán a házi négysávoson eszkábált belőlük egy kazettát, amire lecsapott a szomszéd kiadó. Johnny ötvenéves volt, amikor így hirtelen megindult a szekér; túlesett a seregen, egyéb rossz szokásokon, házasságon, váláson, a blueson és a rock ´n´ rollon, jobbára egy bútorszállító vállalkozásból élt. Azon az első lemezen (Wrong Side of Memphis) leszámolt az apjával, az istennel és a szerelemmel, majd azt mondta, csak azért ír annyit a halálról, mert olyan jó még élni, és a világért se tartsuk pszichopatának, hiszen mit sem akar jobban, mint hogy a vadság és az abnormalitás elkerülje az életét.

Totó La Momposinát azok szíves figyelmébe ajánlom, akik nem tudják eldönteni, hogy már túladagolták magukat, vagy még mindig kubai dzsankik. Totóban ugyanis ott van egy komoly dózis Kuba, ugyanakkor az az önálló íz is, ami a cumbiát megkülönbözteti a kubai stílusoktól.

így az év végén kis ünnepi elragadtatással le is szögezhetjük: 2000-ben Boban Markovic volt a legnagyobb world music-sztár Magyarországon. Meg amúgy is, legfeljebb a Kozsónak meg az Uhrin Benedeknek van ennyi rajongója nálunk. Ami persze korántsem azt jelenti, hogy Bobané hasonló nagyságrendű teljesítmény lenne, mindössze a már-már irracionális sikerből jelez egy jottányit.

R. L. Burnside az a bluesban, ami a Sex Pistols volt a rock & rollban - hívták fel a figyelmemet Mr. Wizard című albumára, és valóban, bluesban én még soha nem hallottam olyan nyerset, piszkos-zajosat. Azóta eltelt három év, és az újabb két korongba (Come On In, Wish I Was in Heaven Sitting Down) szkreccsek és szolid, ám időnként egészen elképesztő hip-hop-alapok is bekéredzkedtek, szóval most úgy áll, hogy a hetvennégy éves (énekes-gitáros) Burnside éppoly felkapott a vérmesélős country-blues-, mint az alterock- és hip-hop-körökben.

Justin Adams-szólólemezről eddig nem volt alkalmam írni: most jelentetett meg ilyet először. Van egy kis házistúdiója, egyedül játszotta fel az összes hangszert (millió pengetős + orgona és szolid elektronika), tokkal-vonóval kijött hatszáz fontból. Október végén, amikor a berlini világzenei vásáron találkoztunk, egészen megilletődtem: Justin éppoly bensőséges és visszafogott pasas benyomását keltette, mint ahogyan a - kritikusoktól amúgy a csillagokba menesztett - lemeze készült. Aminek persze megvan a maga története.

Az egyetlen asszonytól, aki felbukkant a Buena Vista Social Club idős urai között, egy kicsit tartott Ry Cooder. Nem az adottságaitól, természetesen, hanem hogy nehezebb lesz megtalálni azt a csomópontot, amely a nép- és a populáris zene felől egyaránt megközelíthető (mint az ugyancsak boleróénekes Ibrahim Ferrer esetében). Most, hogy már kapható az album, nem tudom, mire jutottak azzal a ponttal, vélhetően összejött - de én akkor is odavagyok, ha nem. Sőt. Hajlok rá, még Ferrerénél is jobban kedvelem.

Az kapott nyomatékot, ami a múlt évben El Houssaine Kili, a Gnawa Diffusion és az Orchestre Nacional de Barbés sikerével tűnt fel: a tradicionális marokkói ritmusok szíves-örömest enyelegnek az ezredvég elektronikus tánczenéivel. Egyfelől. Másrészt azt a tendenciát - és kábé azt a nagyságrendet - is említenem kell, amely Talvin Singh vagy DJ Cheb i Sabbah nevét íratja ide: a DJ mint zeneszerző, előadó, hangmérnök, producer + ami még felmerül.