H egy gótikus vagy metálegyüttes kellékei festenének így, az nagyon kínos lenne: halálra röhögném magam. Füstölgő zongorát meg nyekergő koporsókat, kígyótekergést meg bagózó koponyát egyetlen halandó engedhet meg magának, sőt tőle el van várva: Screamin´ Jay Hawkins.
Ahogy a világra csöppent, az sem lehetett egy első bálos álom: hamarost egy árvaházban kötött ki, onnan vették magukhoz az indiánok, tizennyolc hónapos korában. További másfél év kellett még, hogy hallás után zongorázzon, és így is maradt: noha nevelőmamája megpróbálta egy zongoratanár medrébe terelni, a kis Jalacy a maga útját járta.
A negyvenes éveket a Csendes-óceánon, a hadsereg kötelékében töltötte, és bár véres emlékeket őriz Koreáról, az ő "különleges osztagában" inkább dzsesszel és bunyóval telt a szolgálata. Ha hihetünk neki, ekkoriban ragadt rá a sikoltozás: "Nyugat-Virginiában volt egy nagy-nagy, egy óriási kövér nő. Csak engedd szabadon a fantáziád, ha azt mondom, hogy kövér. Egy nagyevő, hájas állat. Olyan kövér volt, hogy egy átlagos elefánt ceruzának tűnt mellette. És boldog volt! Black and White-ot és Jack Danielst ivott egyszerre, és folyamatosan engem nézett. Azt mondta, sikolts, baby! Sikolts, Jay! Én meg azt gondoltam, ha akartál egy nevet, itt van!"
Hát így. 1947-ben megnyerte az amatőr nemzeti Arany Kesztyű bokszversenyt, 1952-ben leszerelt, ezután megállapodott a szórakoztató bizniszben. Tiny Grimes zenekarával készítette első lemezfelvételét, a címe Why Do You Waste My Time / Carnation Boogie. Már Screamin´ Jay Hawkins volt a neve, s már csak négy év kellett, hogy felvegye "cégérét", az I Put A Spell On You-t. Ezt hallgatta Bálint Eszter a Florida, a paradicsomban folyton, és ezt dolgozta fel Nina Simone és Arthur Brown, az Animals, a Manfred Mann, a Who és a Creedence Clearwater Revival, Diamanda Galas és a Marylin Manson, és még úgy kétezren. Az ötvenes évek második felére horrorshow-ja is összeállt, nem mondhatja Alice Cooper, a Tubes színház és a Rocky Horror Pictures Show, hogy nagybácsi nélkül cseperedett fel. Az I Put A Spell On You-t amúgy Hawkinsnak sem sikerült überelnie, mindazonáltal a felszínen maradt - kultikus alaknak inkább, mint világsztárnak.
Nekem ez a dupla koncertlemez is arról szól, hogy Screamin´ Jay Hawkins ma éppúgy szerethető, mint negyven évvel ezelőtt, nem feltétlen akar mást csinálni, mégsem poros. Zongora, szaxofon, dob és két gitár (+ Henry, a pöfékelő koponya), semmi túllihegés. Egy ilyen méretes albumba beleférhetett volna az összes örökzöldség, az I´m Lonely, a Constipation Blues, az Alligator Wine és az I Put A Spell On You természetesen itt van, csak az I Hear Voices és a Poor Folkes tüntet a távollétével. Majd legközelebb. Hawkinsnak amúgy is van pótolnivalója: nagyon idejét látja már, hogy kiderüljék: hogyan fekszik neki a Figaro az operaházban.
m. l. t.
Last Call/Wagram/HMK, 1999
