Felvezetesként így arra az interjúra utalnék inkább, amit Bregovic ´97 júniusában adott a Narancsnak, elmondva, hogy képzetlen zenész, és azon van, hogy amit nem tud, ne is tanulja meg, mert meggyőződése szerint az hozza ki belőle a legjobb dolgokat, ami gyermeteg, tudatlan. Négy asszisztense dolgozik - tette hozzá - belgrádi stúdiójában, az egyikük számítógépes, a másik etnomuzikulógus, a többiek a hangszereléssel foglalkoznak. Arról is írtunk már, hogy hajlamos a sajátjaként tüntetni fel népzenéket, ugyan nem ettől lobbant lángra a Balkán, meg aztán az embernek semmi kedve a forrásokkal szőrözni, ha egyszer olyan klassz, ami Bregovic kezéből kikerül.
Na most a koncertje után tovább árnyalnám a kezét: nem biztos, hogy feltétlenül forszíroznia kellene a gitározást, alighanem jól ellennénk anélkül. Sőt. Ha nem pengetne, arról is könnyebben lebeszélhetnénk, hogy énekeljen; nem mintha zavart volna, ahogy elüldögélt és dalra fakadt alkalmasint a fellépős öltönyében, de lássuk be, egy Bregovic-koncert Goran Bregovic nélkül is biztos siker. És akik hasonlót mondhatnak el magukról, nincsenek ebben a műfajban sokan.
Bregovic attól rendkívüli, hogy képes megvalósíttatni a leghajmeresztőbb látomásait. Melyek sorában valójában a kevésbé rafináltak közé tartozott, amit láttunk-hallottunk: tulajdonképpen csak közel negyvenen voltak a színpadon. Elmondta szépen, hogy honnan; ha jól emlékszem, Jugoszláviából a rezesek és az énekes férfiak, Bulgáriából a három énekesnő, és a vonósok, gratuláljunk, hazánkból. E zenekar a temetési és menyegzői nevet kapta, jelképezve a népzenék felvonulási terepét éppúgy, mint Bregovic széles körű összeboronálós szándékait. Elvégre a népviseletbe öltözött bolgár hölgyek és szerb urak mögött korántsem véletlenül viselt pingvinmezt a férfikar: a Queen Margot klasszicizáló darabjait a Zeneakadémiáról is szalaszthatták volna, s ezt igazán nem bántásból mondom. Alapjában Bregovic filmslágereire épült a repertoár, de az év végére tervezett új lemezéből ugyancsak ízelítőt adott, elektronikus ritmusok bevetésével. Ami az összképet illeti, számomra ezek voltak a koncert legkevésbé meggyőző pillanatai: az élő és a gépi hangzást szerintem nem sikerült kellőképpen szervessé tenni.
Egyébként lehengerlően végiggondolt és kivitelezett show-t lehetett szerencséjük élvezni mindazoknak, akiknek nem lihegett-üvöltött végig a nyakába a katarzáló (és népes) délszláv felhozatal. Kezdetben féltem ugyan, hogy túlzottan rátelepszik, már az előbbire, a magas kórusművészet, de épp mielőtt elaludtam volna, megérkezett a kalasnjikovos felmentő sereg. Elképesztő hangokat tudtak a rezesek, és tüneményesek-szívszorítóak voltak a bolgár lányok, simán befizetnék rájuk külön-külön. Amúgy is, ha szabad így kifakadnom, az én lelkemet a keresetlen-személyes hangok könnyebben megérintik, mint a nagyszabású projektek, így történetesen az Ausencia fogott meg leginkább, Bregovic fénylő-kopasz jolly jokerének (vezénylés, harmonika, dobok, etceterák) egy szál harmonikás énekével. Meg amikor Bregovictyal duóban.
Ami, egy kis szolid ellentmondással, végül úgy is érthető, hogy egy Bregovic-koncerten Goran Bregovicnak is helye van. Ezzel együtt rendkívüli pali, ezt fenntartom.
m. l. t.
2001. március 19.
