A különbségben ott van a kutya elásva, hogy Kolumbiában nem "sikerült" a spanyoloknak kiirtaniuk az indiánokat, akik utóbb egybekeltek az (ugyancsak az őserdőbe menekülő) afrikai rabszolgákkal. A cumbia eredetileg dobzene volt, és azt a rítust kísérte, melynek során egy afrikai férfi egy indián nőnek udvarolt; ahhoz persze, hogy Kolumbia "nemzeti" zenéjévé váljon, a spanyol melódiák is hozzátették a magukét.
Az afrikai, az indián és a spanyol zenék összefonódására cumbia- és Kolumbia-szerte Totó La Momposina életműve - és abban ez a lemez - a legvonzóbb példa. Totó Mompos szigetén született (innen a név), s mielőtt 1968-ban megalapította zenekarát, faluról falura gyűjtötte a paraszti kultúra ritmusait, táncait; később Kubában, majd az európai táncokat tanulmányozva Párizsban töltött éveket. Ekkor vette fel első lemezét (Totó La Momposina Y Sus Tambores), de erről messze kevesebbet lehetett hallani, mint a Peter Gabriel által ´93-ban kiadott La Candela Viváról és a négy évvel későbbi Carmelináról.
Azt az elsőt még csak nem is láttam, de ettől eltekintve megkockáztatom, a Pacantó a csúcs. E hetven perc zömében olyan önfeledten ragad magával a törzsi szertartásoktól a karneválok utcazenéjéig, a salsa rézfúvósaitól az indián furulyákig, Nyugat-Afrikától Kolumbiáig, hogy emellett labdába sem rúghat a környéken hasonlóképp nevezetes drogbáró.
A legrosszabb esetben is mindössze az nem jön át, ahogyan Totó táncol.
m. l. t.
Nuevos Medios
