Majd kitört a háború.
Bregovic akkor (a filmrendező) Kusturica stábjával éppen Párizsban időzött, és elmondása szerint annyira megszeppent az esetleges nélkülözésektől, hogy további filmzenéket is bevállalt, pedig nem különösebben izgatta e műfaj. Közülük, ami forgalomba került (Cigányok ideje, Arizonai álmodozók, Queen Margot, Underground), meghódította a mi hazánkat is, és ez a legkevesebb: a Djurdjevdan és Mesecina nagyságrendű dalok a Balkán himnuszaivá váltak. Legfeljebb abból adódott egy kis macera, hogy Bregovic a sajátjaként tüntette fel őket - az előbbi tradicionális, az utóbbi Markovicé -, de emiatt végül csak Kusturica orrolt meg egy idő után.
Bregovic meg akkor már hetedhét határon túl járt a filmeken. Időközben elkészítette legnépszerűbb számainak lengyel, török és görög változatait is - immár nem csak Iggy Pop, Ofra Haza és Cesaria Evora, de Kayah, Sezen Aksu és George Dalaras is a szájára vette őket -, bolgár asszonykórust, szerb rezeseket és lengyel szimfonikusokat alkalmazott turnézenekarában, végül is belgrádi stúdiója és New York-i lakása közt ingázva belőhette, mi fán terem a globál.
Hogy is mondjam: ügyes... De bántani nem akarnám ezzel, így is épp elegen mondják rá, hogy szélhámos. Nem mintha Bregovic különösebben zavartatná magát emiatt. Nincs mitől tartania - valóban zseniális népzenei kutatókból és hangszerelőkből álló stáb végzi a munkáját helyette. És jelentős részben valóban nagyszerűek a lemezei. És leborult a világ. És dől a lé.
És én is azt gondolom, hogy nem szabad kihagyni a SAP Rendezvénycsarnokban március 19-én.
m. l. t.
