Lemez: Szaharatrip (Justin Adams: Desert Road)

  • m. l. t.
  • 2000. november 2.

Zene

Justin Adams-szólólemezről eddig nem volt alkalmam írni: most jelentetett meg ilyet először. Van egy kis házistúdiója, egyedül játszotta fel az összes hangszert (millió pengetős + orgona és szolid elektronika), tokkal-vonóval kijött hatszáz fontból. Október végén, amikor a berlini világzenei vásáron találkoztunk, egészen megilletődtem: Justin éppoly bensőséges és visszafogott pasas benyomását keltette, mint ahogyan a - kritikusoktól amúgy a csillagokba menesztett - lemeze készült. Aminek persze megvan a maga története.
Justin Adams-szólólemezről eddig nem volt alkalmam írni: most jelentetett meg ilyet először. Van egy kis házistúdiója, egyedül játszotta fel az összes hangszert (millió pengetős + orgona és szolid elektronika), tokkal-vonóval kijött hatszáz fontból. Október végén, amikor a berlini világzenei vásáron találkoztunk, egészen megilletődtem: Justin éppoly bensőséges és visszafogott pasas benyomását keltette, mint ahogyan a - kritikusoktól amúgy a csillagokba menesztett - lemeze készült. Aminek persze megvan a maga története.

Az úgy volt, hogy a múlt évben Maliban járt - részben ott vette fel a világ legjobb francia zenekara, a Lo ´Jo a Bohéme De Cristal című albumát, és ennek Justin volt a producere. No és Maliban egészen elképedt: "Alig különülnek el a zenészek a közönségtől - mesélte a Folk Rootsban -, s csak a szórakoztatás kedvéért játszanak, feldobva egymást a ritmusokkal. Akkor ott azt gondoltam, ez az, nekem is így kéne zenét csinálnom."

Ne essék félreértés: mindez nem egy pályakezdő versenyző idealizmusa. Adamset korántsem véletlenül tekintik Anglia egyik vezető gitárosának: társszerzője volt a Jah Wobble´s Invaders Of The Heart Rising Above Bedlam és Take Me To God című albumainak, hallható Sinead O´Connor, Natacha Atlas, Billy Bragg, Peter Gabriel és U-Cef dolgain is. Az afrikai és arab zenék iránti elragadtatása sem új keletű. Justin - nagykövet édesapjával - Jordániában, Libanonban és Egyiptomban töltötte gyerekkora nagy részét. A hetvenes évek végén tértek haza, és azonnal arab skálákkal kezdte ostromolni a környező punkzenekarokat - Jah Wobble-lal való találkozásáig hasztalanul.

Aztán, mondom, tavaly kifeküdt Maliban. Vett is tüstént egy ngonit (apró, négyhúros gitárféleség), és amint belebonyolódott, éppúgy kihallotta belőle a sivatag és az iszlám hangját, mint az öreg, akusztikus, amerikai bluesét.

Hát így. Ám ha a Desert Road csupán újabb "hullámot" nyúzna le a Mississippi-Niger-bluesról, korántsem tetszene ennyire nekem. Ez a lemez attól izgalmas, hogy besorolhatatlan; hogy Adams londoni, lo-fi stúdiójából is nyomot hagyott a sivatagon: pszichedelikusat, sötétet, elborultat és álmodozót. És nem kell minden percéért lelkesedni, hogy emlékezetessé váljon, s hogy nagyon várni kelljen a bemutatására alakult Wayward Sheiks zenekarától a folytatást.

m. l. t.

Justin Adams, 2000

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. Szerzői jogi okokból ez a terv nem valósulhatott meg, külön-külön azonban mindhárom dráma megjelent. A most kiadott gyűjteményes kötetben az Asztalizene és a Jeremiás… mellett két későbbi dráma, az Epifánia királynő (2017) és a szerző halála előtt nem sokkal született címadó mű, a Szodomában kövérebb a fű (2019) olvasható.

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. Nem azok a győzedelmes, sorsunkat magabiztosan irányítani kész harcosok vagyunk, akiknek látni szeretnénk magunkat, hanem végtelenül sérülékeny, esendő lények. Korunk talán leginkább rettegett betegsége, a sztrók életerős embereket fokoz le magatehetetlen csomaggá, kiváló intellektusú, kreatív elmékből csinál kommunikációra képtelen bábut, valóban egész családok életét képes tönkretenni órák leforgása alatt. Magyarországon félóránként hal meg ebben valaki, de ez a film Dániában játszódik, ahol a túlélés esélye lényegesen nagyobb, a rehabilitációról nem is beszélve.

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.