Az úgy volt, hogy a múlt évben Maliban járt - részben ott vette fel a világ legjobb francia zenekara, a Lo ´Jo a Bohéme De Cristal című albumát, és ennek Justin volt a producere. No és Maliban egészen elképedt: "Alig különülnek el a zenészek a közönségtől - mesélte a Folk Rootsban -, s csak a szórakoztatás kedvéért játszanak, feldobva egymást a ritmusokkal. Akkor ott azt gondoltam, ez az, nekem is így kéne zenét csinálnom."
Ne essék félreértés: mindez nem egy pályakezdő versenyző idealizmusa. Adamset korántsem véletlenül tekintik Anglia egyik vezető gitárosának: társszerzője volt a Jah Wobble´s Invaders Of The Heart Rising Above Bedlam és Take Me To God című albumainak, hallható Sinead O´Connor, Natacha Atlas, Billy Bragg, Peter Gabriel és U-Cef dolgain is. Az afrikai és arab zenék iránti elragadtatása sem új keletű. Justin - nagykövet édesapjával - Jordániában, Libanonban és Egyiptomban töltötte gyerekkora nagy részét. A hetvenes évek végén tértek haza, és azonnal arab skálákkal kezdte ostromolni a környező punkzenekarokat - Jah Wobble-lal való találkozásáig hasztalanul.
Aztán, mondom, tavaly kifeküdt Maliban. Vett is tüstént egy ngonit (apró, négyhúros gitárféleség), és amint belebonyolódott, éppúgy kihallotta belőle a sivatag és az iszlám hangját, mint az öreg, akusztikus, amerikai bluesét.
Hát így. Ám ha a Desert Road csupán újabb "hullámot" nyúzna le a Mississippi-Niger-bluesról, korántsem tetszene ennyire nekem. Ez a lemez attól izgalmas, hogy besorolhatatlan; hogy Adams londoni, lo-fi stúdiójából is nyomot hagyott a sivatagon: pszichedelikusat, sötétet, elborultat és álmodozót. És nem kell minden percéért lelkesedni, hogy emlékezetessé váljon, s hogy nagyon várni kelljen a bemutatására alakult Wayward Sheiks zenekarától a folytatást.
m. l. t.
Justin Adams, 2000
