"Nem engedték meg, hogy hibázzak"

Bálint Eszter énekesnő
szerző
m. l. t.
publikálva
2001/19. (05. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bálint Eszter tízéves volt, amikor Halász Péter korábban Kassák Stúdió néven ismert színházi társulata – és annak oszlopos tagjaként édesapja, Bálint István költő-színész-rendező és édesanyja, Kollár Mariann – 1976-ban elhagyta Magyarországot, hogy átmeneti párizsi dekkolás után New Yorkban Squat Theatre néven bevonuljon a színháztörténelembe.

A velük tartó kis Eszter maga is szerepelt a Squat darabjaiban, ám ismertségét elsősorban Jim Jarmusch 1984-es, nálunk Florida, a paradicsom címmel vetített filmjének köszönhette. Emlékeznek, az a jó figurájú, magyar származású lány, aki folyton Screamin' Jay Hawkins I Put A Spell On You című dalát hallgatta. Aztán a Squat a nyolcvanas évek közepére kifulladt, utóbb Halász Péter és Bálint István hazatelepült, csak Eszterről nem volt hírünk. Egészen 1997-ig, mikor is a Great Jewish Music: Serge Gainsbourg című Tzadik-kiadású hommázs-válogatáson ő énekelte a legjobb dalt, márpedig Mike Patton, Fred Frith, Anthony Coleman, John Zorn, Marc Ribot estébé estébé is nevezett. Mint kiderült, Los Angelesből keveredett elő éppen, tarsolyában nagylemeznyi számmal, és már csak két év kellett, hogy megjelenjen az első albuma, a Flicker. És további kettő, hogy zenekarával fellépjen a győri Mediawave-en, majd Budapesten, a Tütü Tangóban.

*

Magyar Narancs: 1976-ban, amikor elhagytad Magyarországot, tízéves voltál. Maradtak-e olyan emlékeid erről az országról, amelyeket megőriztél, amelyek a mai napig fontosak neked?

Bálint Eszter: Az én emlékeim személyes, gyerekkori emlékek - ilyenkor nem Magyarországra gondolok, hanem a nagypapámra és a nagymamámra, a vidéki utazásokra; Zsennyéről, ahol a nagypapám (Bálint Endre festőművész - a szerk.) dolgozott, sok gyerekkori élmény maradt meg bennem.

MN: És ahogy, bocsánat, öregszel, változik, hogy milyen szinten kötődsz a gyökereidhez?

BE: Nekem soha nem voltak ilyen érzéseim, bármilyen közhelyesen hangzik, inkább mindig világpolgár voltam. És ha valahová erősebben kellett kötődnöm, azonnal kényelmetlenül éreztem magam. Akkor érzem magam biztonságban, ha könnyedén mozoghatok a világban.

MN: A Mediawave egyik programjaként a Squat Színház előadásairól készült videókat is vetítik. Ezekben szerepeltél te is. Egy ilyen társulat, a szoros családi és a közös magyarországi múltból adódó szálakkal megnehezítette vagy megkönnyítette, hogy a saját életed éld?

BE: Mindkettő. Talán megnehezítette inkább. De abban komoly segítséget jelentett, hogy tudjam, mi a fontos, hogy kialakuljon az esztétikai érzékem, hogy biztosan tudjam, mi tetszik és mi nem, mit akarok, és milyen az értékrendem. Ennyiben segített, már pusztán azáltal, hogy ebben nőttem fel. De amikor egyedül kellett vásárra vinnem a bőrömet, az nagyon nehéz volt, hiszen az embereknek a színház alapján előítéleteik és túlzott elvárásaik voltak, nekem nem engedték meg, hogy hibázzak.

MN: A szüleid közelsége akadályozta, hogy felnőtté válj? Mennyire függtél tőlük?

BE: Az igazság az, hogy amikor a magam útját kezdtem járni - mert míg a filmezés az ölembe hullott, a zenélést a nulláról kellett kezdenem -, először is Los Angelesbe költöztem egyedül, magam mögött hagyva a családi hátteret. És ha nem is teljesen tudatosan léptem, azért nem véletlen, hogy így alakult.

MN: A színházban nem énekeltél?

BE: Az utolsó két darabban, Dreamland Burns és L-Train to Eldorado volt a címük, én is énekeltem, de akkor már széthullóban volt a csoport.

MN: Nemcsak színházi előadások voltak a Squatban, felléptek a belvárosi zenészek is, Nicótól John Lurie-ig.

BE: És óriási hatással voltak rám. A színház mellett ezek a társaságok töltötték ki a tanulóéveimet. Azt hittem akkor, hogy ilyen az egész világ, és még most is nehéz megszokni, hogy nem.

MN: Azt gondolnám, hogy ha egy tehetséges lány ilyen minőségű közegből és kapcsolatokból kerül ki, annak nem okozhat gondot az érvényesülés...

BE: Húúú... Ennél nem tévedhetnél nagyobbat. Ezt most nem azért mondom, mert büszke vagyok arra, amit elértem, mert nem vagyok büszke, egyáltalán. De az a sok jó dolog, ami hatott rám, rémisztő is volt egyben. Annyira felnéztem azokra az emberekre, hogy szükségem lett a távolságra, az egyedüllétre, hogy kiforrjam, megtaláljam magam.

MN: Miközben mindenki New Yorkot választja, aki érvényesülni akar.

BE: Persze, ahogy nekem is vissza kellett térnem - négy éve újra New Yorkban élek. Csak éppen nélkülözhetetlen volt előtte a távolság, a semleges környezet.

MN: Nyilván tisztában vagy azzal, hogy a te neved nálunk nem a lemezedről, hanem a Jarmusch-filmből ismert. Megkerülhetetlen, hogy kérdezzelek róla: milyen pasas, hogyan csöppentél a filmjébe, milyen volt vele dolgozni?

BE: Máshol is inkább ebből a filmből ismernek. Ez is azok közé tartozik, amelyek óriási hatással voltak rám. Jarmusch is sokat járt a színházunkba, volt egy zenekara is, amellyel ott játszott. Amíg a forgatás tartott, addig nagyon jó kapcsolatban voltunk, és álmodni sem mertünk volna arról, hogy ekkora sikere lesz. Utána kicsit kihűlt a kapcsolatunk. Én akkor még nagyon fiatal voltam, és rosszul- esett, hogy miután befutott, magasabban kezdte hordani az orrát; hogy már nem lehetett úgy számítani rá, mint egy barátra vagy kollégára. Nem tudom, mintha attól tartott volna, hogy akarnak tőle valamit az emberek... bár erről soha nem beszélgettünk igazán. Most meg, ennyi idő után, már nem számít. Néha összefutunk az utcán, és olyankor igazán kedves és normális, de nincs közeli kapcsolatunk, egészen más világban lakunk.

MN: Abban az időben színésznő szerettél volna lenni, vagy csak úgy belecsöppentél?

BE: Mind a kettő. Ahogy belecsöppentem, úgy tűnt, hogy megy ez nekem, és nem lenne rossz, ha ezt csinálnám ezután. De korántsem az volt a legfőbb vágyam, hogy színésznő legyek, ezek a dolgok inkább csak úgy megtörténtek velem.

MN: Azt mennyire tudtad, hogy milyen zenét kell csinálnod?

BE: Ebben sincs tudatosság, ez sokkal ösztönösebben működik. Nagyon kevés olyan dolog van, ami miatt bízhatok magamban, de az, hogy hallgathatok az ösztöneimre, talán közéjük tartozik. Ha meghallok egy hangot, ami beszél hozzám, és tetszik; ha úgy gondolom, hogy a magam módján én is megszólalhatnék így, akkor megpróbálom.

MN: Az a zenekar, amellyel a lemezed készült, Los Angeles-i?

BE: A számokat jórészt ott írtam egy szál akusztikus gitárral, de akkor már elég tisztán láttam, hogy mit szeretnék felvenni. És azok a zenészek, akiknek a segítsége kellett hozzá, New Yorkban élnek. New Yorkban sokkal erősebb zenei közösség van, mint Los Angelesben.

MN: Mi kell ahhoz, hogy egy zenekar befusson New Yorkban?

BE: Most iszonyú nehéz. Régebben talán másképp volt, de New York ma az egyik legnehezebb terepe az érvényesülésnek. Egyrészt nagyon hűvösek az emberek, másrészt olyan sok minden van, olyan sok dolog közül lehet választani, hogy hiába imádnak a koncerteden, mire véget ér, már el is felejtettek, és a következő dologra gondolnak. Mennek a másikra. Imádhattak ötvenen, egy hét múlva már csak öten emlékeznek rád. Tudom, hogy közhely, de csak a makacs kitartás segít. És ha beéred azokkal a kis nüanszokkal, amelyekben megmutatkozik a siker.

MN: Hol tartasz? Abból, amit elképzeltél, mi valósult meg?

BE: Jó is és rossz is. ´98-ban, amikor a lemezemen dolgozni kezdtem, másképp nézett ki a helyzet az amerikai zenében. Akkor egy teljesen reális álomnak tűnt, hogy könnyen befogadják a zeném. Ám az utóbbi években Amerika-szerte becsukódtak az ajtók az independent rock előtt, s így egészen ellehetetlenült az én ártatlan álmodozásom. Ezzel együtt, úgy érzem, sikerült átjutnom a túloldalra, és úgy kezdhetek hozzá a következő lemezemhez, hogy még inkább kikristályosodott: mi a fontos, és kinek csinálom. Kedvező visszajelzéseket kaptam azoktól, akikre hallgatok, és bár nincsenek túlzott illúzióim azzal kapcsolatban, hogy ebből meg tudok élni, azért megkönnyebbültem egy kicsit.

MN: Meglepett, hogy hegedülsz. Csak azt tudtam eddig, hogy szép a hangod.

BE: A hegedű a legrégebbi kelléke a történetemnek, régebbi, mint a színészkedés. Kisgyerekként, még itt, Magyarországon kezdtem hegedülni, és kint is folytattam, de tizennégy éves koromra nagyon megutáltam a gyakorlást. Nem voltak sem olyan társaim, sem olyan alkalmak, akikkel vagy amelyeken játszhattam volna. És azt is tudtam, hogy túl sok dolog izgat engem ahhoz, hogy egy olyan klasszikus hegedűs legyek, aki napi nyolc órát gyakorol. Így aztán letettem a hegedűt, és már Los Angelesben laktam, amikor eszembe jutott, hogy talán most használni tudnám, amit megtanultam. Elég jól illett azokhoz a számokhoz, amiken ott dolgoztam; és nagyon jó volt arra gondolni, hogy nem veszett kárba az a nyolc év szenvedés.

MN: Gondoltál már arra, hogy visszatérj Magyarországra?

BE: Látogatóba igen, de hogy itt éljek, úgy nem. Nem azért, mintha annyira ellene volnék, inkább egyszerűen nem jutott még az eszembe.

Marton László Távolodó

Mediawave-koncertek

Alapjában filmfesztivál a Mediawave, de majd csak kinövi egyszer, és akkor, megígérem, ott fogok dekkolni hetedhét napon át, nem csak a fő csapások óráiban, mint ezúttal. A Mediawave-koncerteknek ugyanis hitelük van: korántsem kell ismerni az előadókat ahhoz, hogy kiadós csemegék essenek meg. Ennyit a kaserálásról, elöljáróban.

Balogh Kálmán cimbalomzenekara rosszul időzített: egy nappal az érkezésem előtt játszott; ám azt hallani, kimondottan jó formában volt, az épp befutó David Murray is lehidalt tőle, és azonmód ugrasztotta a személyzetet a Gipsy Cimbalom Band CD-iért. David Murray nyitottságát én igazán dicséretesnek tartom, dicséretesebbnek vasárnapi koncertjénél, ahol a "tenorkirály" magyar kollégák, Szandai Mátyás (bőgő), Baló István (dob) és Nagy János (zongora) társaságában bizonyított. Szerencsésebb lett volna talán, ha nem bizonyítanak, hanem csak muzsikálnak könnyedén; én így meglehetősen görcsösnek éreztem a játékukat: a mieink becsületes drukkal hozták az alapokat, Murray pedig állandóan megmutatta, hogy milyen virga szaxofonos. Nem igazán sikerült jó levegőt teremteni így, persze volt nagy rivalgás, és én sem szeretnék igazságtalan lenni egy ilyen alkalomra szabott, bejáratlan produkcióval.

Hanem előtte a Dresch kvartett, az igen! Annak most különösen letisztultnak, és mégis súlyosnak, felkavarónak éreztem a számait, mindenféle - a markáns népzenei alapból kínálkozó - klisétől, frázistól mentesen. Arról talán lebeszélném Dresch Mihályt, hogy még többet énekeljen, arra pedig rá, hogy ha teheti, csábítsa magával az utóbbi lemezén közreműködő cimbalmosát.

(A fúvós + amerikai) Mark Whitecage neve csak azoknak mondott valamit, akik otthonosak a hatvanas-hetvenes évek free dzsesszében, de ez nem feltétlen baj: "meglepetés" gyanánt annál biztosabban tarolt. Dominic Duvall (bőgő) és Jay Rosen (dob) bajtársával számos sztenderdet játszott a szabad zene stílusában, ám olyan szokatlanul "dallamosan", olyan kikristályosodott formában, amelytől igazán jellegzetes és igazán emlékezetes maradt e produkció.

Harmincadikán James Blood Ulmer nyitott, ami nem vallott megfontolt napirendre, mindazonáltal überelhetetlennek bizonyult. Ulmer gitárjáról levakarhatatlan Ornette Coleman kissé mitikus "harmolódika"-iskolája, de ez nem gátolja meg abban, hogy bódító taglóbluest, mélyre szippantó tánczenét játsszon. S ezért én már alapjáraton is igazán hálás voltam, pedig még be sem szállt Kema Jamal énekesnő-táncosnő. Neki utóbb az volt a dolga, hogy kicsináljon minden palit, dalszövegei és gesztusai is arról érdeklődtek csupán, hogy akkor most itt meg fogunk-e dögleni nélküle, és mi szépen megdöglöttünk, fegyelmezetten, teketória nélkül.

Bálint Eszter, szegény, e színpadon távolságtartóbb volt, mint Flicker című korongján: egyrészt olyan mikrofont kapott, amely azonnal megrázta, ha a közelébe hajolt; másrészt az volt a benyomásom, hogy jó pár dala nem egy "szimpla" (két gitár-dob felállású) rockzenekarra íródott. Igazán erősnek csak tíz-tizenöt percet éreztem, az viszont feledtetni bírta a lemezén hallható Marc Ribot, Curtis Fowlkes, Calvin Weston hiányát.

Iva Bittová elmaradhatatlan tartozéka a Mediawave-eknek, és ez teljesen rendben van, kivált mert évről évre más és más produkcióban nem kelt csalódást. Miután az elmúlt években belefeledkezett a morva asszonykórusok hagyományába, most egy szolid fordulattal a partikultúrának hódolt. A hegedűt hagyta másra, inkább hozott magával egy igényes DJ-t, annak a kezére improvizált.

m. l. t.

szerző
m. l. t.
publikálva
2001/19. (05. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...