m. l. t.

A Zene Ünnepe, június 20-21. A Gellérthegy Szabó Dezső sétányán a Tilos az Á emel színpadot - az amúgy országos rendezvény kínálatából -, erre igyekszik előzetes fényt vetíteni ez a cikk. A bizarabb dolgok hívei inkább huszadikán, a folkosok huszonegyedikén csemegézhetnek, de alighanem az jár a legjobban, aki ünneplőbe öltözik mindkét nap.

Alexander Balanescu: Egy kis ideig zongorázni tanultam, s akkoriban játszottam a Mikrokozmosz gyönyörű darabjaiból is. Később az Arditti Quartettel jó párszor előadtuk a 3. és a 4. Vonósnégyest, aztán tanulmányoztam a Hegedű-szóló-szonátát és azokat a hegedű-duókat is, amelyekből most a Misivel játszunk.

"Herschnél talán csak Monk tudta lebilincselőbben játszani a darabjait" - olvastam a St. Paul Pioneer Pressben. A Jazziz szerint "csak a legmagabiztosabb előadók képesek így a gondolataikat más szavaival tolmácsolni". Vagy. "Érződik, hogy Hersch tényleg gondol valamit Monkról, és nem csak azért készült a lemez, mert semmi önálló nem jutott az eszébe" - miként a Magyar Narancs írta.

Az a telt ház, szóval az a tizenkét-tizenhárom ezer, aki a belépőjét kipengette, igazán rászolgált arra a kegyes csúsztatásra, hogy - majd idővel - egy Zeppelin-koncertre emlékezzen vissza. Jimmy Page és Robert Plant pediglen éppen annyi elismerésre szolgált rá, mintha húsz évvel ezelőtt jártak volna erre.

Nagyon úgy tűnt, anélkül telik el 1997, hogy új reményem legyen. De most már jó, sőt. Azt hiszem, Kiss Erzsi zenéjéről szól majd a következő év is. A HungaroCarrotnak otthont adó Lágymányosi Közösségi Házban beszélgettünk.

Zavarban leszek év végén, amikor megismételhetem, amit írok, ráadásul már most is régi történet. A 16 Lóerőről szól, és hozzá az olyan kritikusi fordulatokról, mint amilyen az év lemeze, az év zenekara vagy valami hasonló elragadtatott. Más kérdés, hogy az, valóban.

Ötvenedik születésnapja alkalmából David Bowie egy kitűnő tánclemezzel lepte meg magát. Ez nem az első ilyen eset, az 1975-ös Young Americans és a 83-as Let´s Dance is a sikeresebb albumai közé tartoztak. Akkoriban a soul és a funky hatott rá, most pedig a jungle, ennyi a különbség.

Csak semmi kishitűség, semmi aggodalom. Bár a Little Axe még az ismeretlenebb nevek közül való, s két albumából (The Wolf That House Built, 1994, és Slow Fuse, 1996) is csak a második került most forgalomba hazánkban, pillanatok alatt összeállhat a kép: a zenekar négyesztendős működésének legalább tizenöt éves története van. Skip McDonald - gitár, Keith Le Blanc - dobok, Doug Wimbish - basszus, s a keverő mögött Adrian Sherwood, ugye, máris otthon vagyunk.

Végre egy társaság, végre egy koncert, amit megmutathatok az én külföldi ismerőseimnek. Nem kell a szövegét érteni, nem kell a múltját ismerni, se rokona, se ismerőse - csak úgy egyszerűen jó hallgatni meg nézni. Hallgatni meg nézni, és közben ábrándozni egy kicsit, milyen jó lehet, milyen jó lehetett volna egy ilyen társasághoz tartozni. December 12-e van, este, Korai Öröm-lemezbemutató a Katona József Színházban. Jó színház: utoljára Cseh Tamást láttam benne, és az Európa Kiadót is, valamivel korábban.

Polly Jean Harvey vidéki lány. Dorset és Somerset határa, ahol felcseperedett, háromórányira esik Londontól, nyugis hely. Jól elvan arra a birka, a latyak, a köd, a szél. Polly is elboldogult valahogy. A fiúkkal haverkodott, viselkedésében, öltözködésében is hozzájuk idomult. A szülők koncerteket szerveztek, otthon Captain Beefhearttal, Bob Dylannel traktálták, normális körülmény. Polly szaxofonozni tanult, aztán gitárra váltotta, olyan hangszer kellett, amellyel kísérheti az énekét.

Nekem azzal semmi gondom, ha egy zenekar pénzt akar keresni. Azzal sincs sok, ha újra összeáll. Teszem azt kiprésel egy albumot, ad hozzá pár koncertet, összejönnek a színházak, na bumm. Ennél többet is ártottak már ebben a szakmában.

Szeptember 26-án, a Kosztolányi Dezső téri Park Caféban az első magyarországi acid jazz-koncertet celebrálja a James Taylor Quartet. Tízéves fennállása s frissiben megjelent Living Underground című albuma jegyében miniturnézik a londoni zenekar Budapest-Belgrád-Skopje magasságában. (A túlvilág az USA-tól Nyugat-Európán át Japánig már megvolt a toplistás Supernatural Feeling album után.) A népszerű filmzenék (Blow Up, Mission Impossible, Goldfinger etc.) feldolgozásaival kitűnt Hammond-orgonista, James Taylor acid jazzt játszott már akkor is, amikor még nem így nevezték ezt a stílust, sőt, vélhetően nem nevezték sehogy. Mindenesetre kapóra jöhetett neki, hogy a kenti illetőségű, Prisoners nevű zenekara szétesése után egy új, az angol és az amerikai klubokban egyaránt felkapott irányzathoz csatlakozhat, még akkor is, ha annak a neve csupán kereskedelmi/kiadói szlogen.