"Herschnél talán csak Monk tudta lebilincselőbben játszani a darabjait" - olvastam a St. Paul Pioneer Pressben. A Jazziz szerint "csak a legmagabiztosabb előadók képesek így a gondolataikat más szavaival tolmácsolni". Vagy. "Érződik, hogy Hersch tényleg gondol valamit Monkról, és nem csak azért készült a lemez, mert semmi önálló nem jutott az eszébe" - miként a Magyar Narancs írta.
E cikkeknek Fred Hersch Thelonious: Fred Hersch plays Monk című lemeze volt a témája. Az pontosabban, hogy Herschnek valóban sikerült megvalósítania a szándékát: olyan Monk-lemezt készíteni, amely "nem tűnik imitációnak, amelyen éppúgy átsüt a személyisége, mint a Monk ritmus- és humorérzékétől való elragadottság". Úgy néz ki, a legjelesebb Monk-interpretálók: Miles Davis, Steve Lacy, Paul Motian sorába lépett ezzel a szólóalbummal.
Ekképp spannoltam magam, mikor híre jött: Hersch hamarosan Magyarországra érkezik klasszikusokat és Monkot játszani. Merésznek tűnt e párosítás, nem mondom, de ilyen dózis gázt mégsem szimatoltam. Nem kétséges, rákérdezhettem volna a Zeneakadémián: "Ugye nem kacsa, hogy játszik a mester az új albumáról?" -, de most már annyi, megszívattam magam.
A műsor első feléről nincs mit mondanom: egy Mozart nevű szerző B-dúr zongoraversenyét adta. Az említett hangszer felett a Tiszai Vegyikombinát zászlaja, Hersch mögött a Mendelssohn Kamarazenekar; nem nagyon lehetett alkalmuk összeszokni, meg amúgy sem gondolom szakértőnek magam. Hanem a második rész, az mintha kicsinált volna. - Fred Hersch feldolgozásai dzsessztrióra és kamarazenekarra: Fauré, Ravel, Szkrjabin, Debussy, Strayhorn, Monk, Hersch, Bach -- a címekkel nem untatnám magam. Hárs Viktor bőgőzött és Bendisz Tamás dobolt: Hersch (New York-i) triója nem fért a költségvetésbe. Ami hallható volt, az nem dzsessz, nem komolyzene, továbbá az sem, ami közöttük vélhető. "Klasszikusok diszkóritmusban" - mondanám, de ennek a fele sem tréfa. Ahogyan a Deep Forest szívta ki a népzenék vérét, az ugrott be. A Monk-lemezről nem esett szó, mégsem álltam föl: dolgozni jöttem. Szégyenszemre kivártam a tombolást.
Fred Herschtől ezután interjút kértem.
Amikor találkoztunk, már túl volt mind az öt magyarországi koncertjén. Legalább tíz éve foglalkoztatja ez a "project" - mondta. A triójával és vonósokkal már készített lemezt klasszikusokból, de kamarazenekarral még sosem. New Yorkból ismerte a Mendelssohn Kamarazenekar vezetőjét, Kováts Pétert, hét-nyolc hónap munka volt abban, hogy ez a koncertsorozat létrejöhetett. Szalagokat küldtek egymásnak, majd két napig próbáltak, amikor Magyarországra érkezett. Ez az ő gulyása. Nem arról van szó, hogy klasszikus muzsikusok dzsesszt kezdenek játszani; inkább az izgatja, hogy közelíthet-e egymáshoz e kétféle zene. A Mendelssohn Kamarazenekart nyitottnak találta erre, szeretne visszajönni a triójával, és akkor itt vehetnék fel a tervezett lemezt.
Aztán a többi felvételéről érdeklődtem. - Hersch negyvenkét éves, huszonöt éve játszik dzsesszt, és eddig tizenöt albuma jelent meg. Volt közöttük szóló zongora, duó, trió és zenekarra hangszerelt. Hármat említett, amelyet a Monk-lemezhez hasonló fontosságúnak tart: a Charlie Haden-Joey Baron-Hersch felállású triót, a Live at Maybeck című szólót és a Billy Strayhorn előtt tisztelgő Passion Flowert. Szeptemberben jelenik meg a következő, kész´ vannak már vele, Bill Frisell-lel duóban.
És nekem hogy tetszett a koncert? - kérdezett vissza. - Túl könnyűnek tűnt; én jobb´ szeretem a nyersebb dolgokat - egy ilyen kevésbé tökös válaszra futotta. - Mintha feloldódott volna a bosszúságom közben. Hát így. Egy szörnyű koncert és egy rokonszenves pasas - akkor most mi van? És különben is. Mi történik, ha a jelentősebb munkái közé becsúszik egy, amit én giccsnek gondolok? Nem történik semmi az égvilágon. Legfeljebb kap egy Grammy-díjat. Mint a Deep Forest.
m. l. t.
Fred Hersch Magyarországon: Veszprém - március 17.; Sopron - március 18.; Budapest - március 19.; Szolnok - március 20.; Eger - március 21.
