Két olasz társasággal indul (18.30-tól) a szombat; róluk most nem mernék többet írni, mint ami a sajtóanyagból kiolvasható. A hetedik éve működő Govinda hangzása a szanszkrit ének és az ősi indiai hangszerek felturbózásából születő transz-technót ígér; míg a Le Voci Atroci egy meglehetősen radikális "kórust". "Nincsenek benne igazi énekesek, tagjai inkább test-hangszerek. Éneklő bohócok, akik az énekhang legképtelenebb szélsőségeinek mezsgyéit járják."
Az utánuk következő Ween kedvenceim legkiszámíthatatlanabbika, ebben azonban halál konzekvens. Mickey Melchiondo és Aaron Freeman 1985-ben döntött úgy New Jerseyben, hogy ők a továbbiakban Dean Ween és Gene Ween néven egy testvérpár, s mint ilyen, egy családi zenekar. Ekkortól ugyanazokat a számokat hallgatták az iskolabuszon, majd bevonultak a hálószobába, és egy négysávoson elkészítették a maguk lemezét is, God Ween Satan - The Oneness címmel. Ez az anyag, meglehet, rock-, blues-, funky- vagy popdalok fondorlatos feldolgozásainak a benyomását keltette, pedig nem. Feldobhatjuk bármelyik Ween-lemezt: ha a fej a dili, az írás a tökéletes azonosulás bármiféle stílusirányzattal. A sorból nekem a tavalyelőtti 12 Country Greats az abszolút nyerő, aki nem ismeri a Weent, vagy nem figyel a szövegre, simán beveheti, hogy minden idők legjobb countrygyűjteményét fogta ki. Mindebből adódóan egyrészt nem mernék Budapestre tekintő jóslásokba bocsátkozni, másrészt azon sem lepődnék meg, ha a száztagú cigányzenekar bőrében húznák (Figyelem!, június 19-én este a Mikszáth Kálmán téren, a Tilos az Á-ban is!).
*
Ha nincs csúszás, vasárnap, 18.00-kor a berlini Derya német, török, guatemalai, azerbajdzsáni és perzsa muzsikusaival kel fel a nap, aztán a gambiai Ifang Bondi játszik nekem. Az elmúlt években véresre hallgattam a Darajájukat, és komoly identitászavarom adódott: miért van az, hogy nekem nem fekete a bőröm; ráadásul miért van az, hogy Magyarország nem határos Szenegállal, miközben nyilvánvaló, hogy az övék az én zeném. (Légy magad! - ezt jelenti a név különben, de hagyjuk.) Az Ifang Bondi amúgy az egyik legmélyebb gyökérrel bíró nyugat-afrikai zenekar, előbb African Jazz, majd Super Eagles volt a neve, Ifang Bondiként 1973 óta tekinthető mbalax-úttörőként az Afro-Manding hagyomány vérátömlesztett képviselőjének. Csupa szív tánczenét hallhatunk, tényleg sok melegséggel, és példát hallhatunk: hogyan férjen össze az elektronikával a kora, a xalam és a balafon.
Natacha Atlas tavaly a Trans-Global Underground énekesnőjeként járt Magyarországon. A zenekarvezető Alex Kasiek mesélte (MaNcs, 1997. július 10.), hogy miután megismerkedtek, előbb csak egy szám háttéréneklésére kérték, aztán az lett a vége, hogy átírták az egész számot az ő hangjára. Később azonban Natachát egyre kevésbé izgatták a klubzenék, s inkább a klasszikus arab zene felé fordult, az lett az első számú szerelme. Arab zenészekkel kezdett együtt dolgozni, és jórészt már így készült a Halim című albuma, mely a címét Abd el-Halim Hafez - az 1977-ben elhunyt egyiptomi énekes szupersztár - után kapta. Tudjuk, hogy mire képesek ezek az arab dalok, és tudjuk, mire képes Natacha hangja - tudjuk, hogy mire számíthatunk.
A napokban fejezte be a Muzsikás együttes az őszre várható Bartók-lemezét. Ezen három hegedűduó Alexander Balanescu és Sipos Mihály előadásában lesz hallható, illetve már volt is, május 1-jén a győri Mediawave-en. Balanescu (és a kvartettből felesége, Clare Connors) most megint kedvet kapott, és persze itt lesz Sebestyén Márta is - micsoda Muzsikás-dzsem, mondanám, de ez már úgy fest, mint a hab a tortán.
m. l. t.
